Kedves és lendületes magyar alternatív zene a magyar költészet napján, egy kulturált, sokszínű társaságban, egy igényes helyen. Kívánhat ennél többet az ember egy boldog estéhez?
Április 11-e a magyar költészet napja. Egy ilyen jeles, szép napon adja magát a helyzet, hogy az ember valamilyen formában közelebb kerüljön a művészetekhez, és humán beállítottságát a felszínre hozza. Ezért hát különösen örültem, mikor hét elején egy igencsak kedves felkérés érkezett hozzám a Felső Tízezer és a Meg egy cukorka koncertjére. Bevallom őszintén, a magyar altert némileg elhanyagoltam az elmúlt időben, ezért is volt annál felemelőbb belehallgatni a srácok zenéjébe. Már az első szám után tudtam, hogy ez lesz a tökéletes kultúresemény erre a napra.
A helyszín
Kezdésképp ki szeretném emelni, hogy az Instant meglepően jól szolgált egy ilyen kaliberű koncert helyszínéül. Eddig csak hosszúra nyúló, homályos esték végén tévedtem oda, illetve a Lärm techno és drum clubjaira, így mindenképp éles váltás volt élő zenei eseményen is részt venni ott. Az Instant a felújítása óta még inkább turistalátványosság lett, amit mi sem példáz jobban, mint az árak színvonala. Nem igazán mondhatni, hogy magyar pénztárcára lennének szabva, de aki elmegy szórakozni, annak valószínűleg mindegy az a plusz pár száz forint, csak hát mégis keserűbbnek érződik a sör, ami hagyhat maga után némi rossz szájízt.
Óda Sallai Lacihoz
Ezzel éles kontrasztban állt a frontember, Sallai Laci koncert közbeni kiszólalásaival, és a közönség soraiból való bekiabálásokra adott reakcióival. Ezek között mindenre akadt példa: kérések, melyeket elképesztő lazasággal és profisággal oldottak meg, mint Justin mikrofonjának hangosítása, a stroboszkópból való visszavétel, vagy random német és francia bekiabálások, netán, hogy a következő dal D-dúrban és 4/4-ben van, megint egy másik szám pedig nem Majkáról szól, hiába nyert Fonogram-díjat. A költészet napjáról a srácok sem feledkeztek meg, ők a Szabó Rozáliáról szóló csodálatos szerzeményt emelték ki.
A végjáték
Az egész koncert olyan őrületes tempóban rohant végig, hogy szinte fel sem tűnt, hogy máris vége. Pláne, ha azt vesszük alapul, hogy még csak a fülem se kezdett el sípolni, annak ellenére sem, hogy az első sorokban, a hangfal előtt álltam. Ez külön plusz pont. A két ráadás szám előtt, amelyekről hamar leszögezte Laci, hogy valójában nem is bulizenék, azért még megkérdezte, hogy a Paradise City jó lesz-e? Szerencsére azért nem azt játszották, de így is egy teljes mértékben kerek egész, epikus, ölelkezős végjátéknak lehettünk fül- és szemtanúi.
Ezek után talán nem is csoda, hogy mégis csak keserű szájízzel kellett hazamennem, de lehet aztán tényleg a sör volt az oka. Gondolom mindenkinek megvan az az érzés, amikor még nem akarna hazamenni, mégis muszáj. Mikor még várnál valamire, még vársz egy lehetőségekkel teli pillanatra, de ez nem jön el, te meg csak állsz bambán és tétlenül, mert nem tudsz mit kezdeni a helyzettel. Kábé mikor összetörik a szívedet. Hát köszönöm szépen, Felső Tízezer, azzal, hogy vége lett a koncertnek az én szívem is összetört, de hogy stílszerű legyek, majd lesz valahogy. Addig is tessék megnézni a legújabb klipjüket!
