Ahogy azt már pár éve teszem, idén is ellátogattam a World Press kiállításra. Újságíróként külön öröm számomra, hogy kicsit a kulisszák mögé is bepillanthatok. Tavaly Szabó Bernadett, Pulitzer-díjat fotóssal, idén pedig Révész Tamás, kurátorral beszélgethettem.
Mindkét alkalommal meg jobban megértettem, hogy ezekben a képekben hatalmas erő rejlik. Olyan kendőzetlen őszinteséggel ragadják meg a világunkat, hogy nem lehet közömbösen rájuk tekinteni.
Ismét újságírói mivoltomnak köszönhetem, hogy egy kicsit bosszankodom is a World Press kiállításon. Milyen szomorú, hogy amit a szakmámban csak egy hosszú tárcával, riporttal, jegyzettel, na adj’ Isten glosszával tudunk kifejezni (és higgyétek el, ilyenkor majdnem minden sor verejtékkel születik), azt a fotósok egyetlen jól elkapott fotóval, 5 másodpercnyi munkával el tudják érni.
Persze azért nem fogom elvitatni a fotósok munkáját. Kétségtelen, hogy nem kevés erőfeszítés, tudatosság és rizikó van a képeik mögött. Igen, rizikó is, hiszen képeik mindig a „terepen” készültek (én meg a kényelmes asztalomnál írok, távol minden veszélytől), ahol sokszor az életüket kockáztatják. Elég az Év fotója díjat elnyert alkotásra gondolni.
A kiállítás megnézése után joggal merülhet fel bennünk a kérdés (melyet sok ismerősöm fel is tett nekem):
ennyire borzalmas év lett volna 2016?
Tagadhatatlan, a képek tényleg rengeteg szomorúságot sűrítettek magukba: háborút, terrort, gyilkosságot. Ezek a képek nem szomorúak, nem lehangolóak, egész egyszerűen csak igaziak, valódiak.
Itt nem léteznek tabuk, sem filterek és retusálások, melyek mára szinte teljesen behálózták az életünket (de az Insta-profilunkat mindenképp).
Félelmetes?
Mi vagyunk azok. A fotók az általunk teremtett valóságot ábrázolják, ezért egy kicsit mi is ott vagyunk minden egyes képen. A mi gyászunk is, amit a háborúban elárvult gyerekek éreznek, ahogy részben az is a mi felelősségünk is, hogy fegyverek dördülnek hasztalan.
Belesajdul a szíved a képek nézésébe? Dolgozzunk rajta, hogy jövőre boldogabb képek készülhessenek.
