„Továbbment, mert tovább kellett mennie ” – interjú Szabó Bernadett Pulitzer-díjas fotóssal

Mindenki a menekültekről beszél, de most egy olyan nézőpontból ismerheted meg a történetüket, amelyről eddig még nem hallhattál.

Szabó Bernadett, Pulitzer-díjas fotós a Filmművészeti Egyetemre akart jelentkezni,de a szülei tanácsára inkább a fotózásba vágott bele. Először napilapoknak fotózott, végül annyira megkedvelte a munkát, hogy ennél a szakmánál ragadt. Pulitzer-díjjal kitüntetett, menekültekről szóló portrésorozatát a World Press Fotókiállításon október 23-ig nézhetjük meg.

Bernadettel a Néprajzi Múzeumnál találkoztam, hogy a kiállításon a fotói előtt beszélgessünk róla, a szakmájáról, és természetesen a képeiről, melyekről nehéz elkapnia az embernek a tekintetét, ha egyszer már odatévedt a pillantása.

portre

Kezdetben rendező, vagy operatőr szerettél volna lenni, végül mégis fotós lettél. A szakmák között a legnyilvánvalóbb közös pont, hogy minden alkalommal a kamera innenső oldalán állsz.

Abszolút! De azért több közös pont is van. A fotózás olyan, mint bármilyen más alkotás.  A fotós szinte lemeztelenedik a képei által, nagyon sok mindent le lehet szűrni az elkészült fotó alapján a alkotójáról.

Melyik kép árul el legtöbbet rólad?

2010 óta dolgozom a Reutersnél, előtte a Népszabadságnál voltam 11 évig. Amikor nekik fotózom, az munka, tudom, hogy mit várnak el tőlem, és annak megfelelően dolgozom. Azok a képek mutatnak meg igazán, melyeket magamnak csinálok és az Instagram oldalamra feltöltök. Fekete-fehér, emberek nélküli képek. Tökéletes ellentéte a munkámnak.

Mitől jó egy kép? Ami 10 éve szuper fotónak számított, még ma is erős hatást kelthet?

A Reutersnek hírképeket kell fotóznom. Ezek akkor jók, ha kiderül a képből, hogy mi, mikor és hol történt. Képaláírásokkal, és a szövegkörnyezettel persze lehet segíteni a befogadót. Ebben a szakmában is vannak trendek, de azt gondolom, egy jó kép száz év után is jó kép marad. A fotós előbb-utóbb ráérez, hogy milyen típusú képeket szeretnek az emberek. A cuki kiskutyákat imádják, több sajtótermékben is el lehet adni őket, de ha a képnek nincs súlya, nem kapcsolódik a napi történésekhez, el fog veszni a többi kép között.

Mennyire lehet egy fotó manipulatív?

Teljes mértékben az lehet. Tudok olyan fotókat készíteni egy tüntetésről, hogy a harminc ezres tömegből csak öt-tíz embert fotózok le. Ha egy gyönyörű palotának van egy rohadó sarka, lefotózhatom csak azt, mondván, hogy „itt valami rohad”, de csinálhatok az épületről egy olyan fotósorozatot is, ahonnan kihagyom az omladozó részeket.  Egy tisztességes fotós feladata a tudósítás. Nem hazudik, nem torzít. Kívülállóként van jelen az eseményen.

Mindig sikerül kívülállónak maradnod?

Nehéz, ha van emberi kontakt. Fontos beszélgetni az emberekkel, hogy beengedjenek a személyes terükbe, hogy megbízzanak bennem. A 2010-es vörösiszapos katasztrófánál nyolc napig fotóztam az eseményeket. A kollégáimmal sokat segítettünk az embereknek. Mivel két kis faluról volt szó, könnyen megismertük a lakosokat, sokat beszélgettünk velük.  Enélkül nem lehet ezt a szakmát csinálni.

Szokták mondani, hogy egy kép többet mond ezer szónál. De vajon meg is változtathatja a világot?

Ezt nem gondolom, viszont ha akár csak egy ember elgondolkodik a képemen, akkor már megérte megcsinálnom. A vörös iszapos incidensnél történt, hogy rácsörögtek az egyik kollégámra Amerikából, hogy megkérdezzék, hogy hívják azt a nőt, akit lefotózott, mert adományt szeretnének neki neki küldeni.  Ekkor éreztem először, milyen nagy ereje van egy képnek.

wp4

A World Press Fotókiállításon a menekültekről készült képeidet egy részét állították ki, ezzel a munkáddal érdemelted ki a Pulitzer-díjat is. Tudnál a képek keletkezési történetéről mesélni?

Öt héten át követtem a migránsok sorsát tavaly nyáron. Ott voltam Röszkén, a déli határnál, Magyarbólynál és a Keleti Pályaudvarnál is. Tulajdonképpen reggeltől estig dolgoztam, naponta több száz képet csináltam és csak néhány órát aludtam.

Mennyire érintett meg a menekültek helyzete?

Mindig volt nálam víz, keksz és müzli, hogyha valaki szomjazik, tudjak neki inni adni. Ha szembe jött velem egy terhes nő gyerekkel, alapvető volt, hogy megkérdezzem, tudok-e neki segíteni. A képek miatt támadásokat is kaptunk. Az interneten sokszor gyűlölködő kommenteket írtak hozzájuk.

wp3

Itt mennyire volt lehetőséged szóba elegyedni az interjúalanyaiddal?

Ez nem az a szituáció volt, amikor megállhattunk volna velük beszélgetni. Volt, aki előző nap kapta az üzentet Szíriából, hogy meghalt a testvére, de ő itt volt, a határnál, és továbbment, mert tovább kellett mennie.

Mennyire volt könnyű ilyen feszült helyzetben jó képeket csinálnod?

Furcsa szituáció volt. A rendőrök minket figyeltek, mi a menekülteket. Amikor ezeknek a képeknek a többsége készült, a kerítés volt a legfontosabb téma. Én nem vághatom el, még csak félre sem húzhatom, hogy a kép jobban nézzen ki. Hagyni kellett, hogy minden úgy történjen, ahogy történni kell.

A kiállított képek közül négy-öt darab szorosan összekapcsolódik, egy család látható rajta, ahogy megpróbáltak átmászni a kerítésen. Mi volt az ő történetük?

Ezek a képek nyár végén készültek, amikor már elindult a migránsok nagy áradata a határon. Órákig kellett arra várnunk a kollégámmal, hogy ez a család megpróbáljon átjönni a kerítésen, mivel a mi oldalunkon már vártak rájuk a rendőrök, és féltek tőlük. Végül már nem érdekelte őket, hogy mi fog történni velük, elindultak. A kétségbeesés, amit a nő arcán láttam, mindent elmondott róluk. Ahogy átmásztak a kerítésen, a rendőrök egyből utánuk iramodtak kocsival. Mire mi odaértünk a kollégámmal, már dulakodtak. Nem láttuk, mi történt előtte, csak annyit, hogy a két rendőr a földre kényszeríti a menekült férfit. Hihetetlen volt megtapasztalni, hogy 2016-ban ilyen megtörténhet. Olyan érzés volt, mintha egy filmet néztem volna.

wp1

Milyen volt a kapcsolat a fotósok és a rendőrök között?

Leginkább jó tapasztalataim voltak velük kapcsolatban. A legtöbb rendőrön látszott, hogy nagyon meghatotta őket a történet. Amikor a Keleti Pályaudvaron készítettem a képeket, és összenéztem egy rendőrrel, majdnem elsírtam magam, mert láttam rajta, hogy mennyire elérzékenyült a helyzettől. De nem sírhatott és én sem sírhattam.

wp2

Melyik történet érintett meg a legjobban?

Nyár elején kétszer is belefutottunk egy menekült családba egy nap alatt. A magyar határnál, és Szerbiában is. Amikor a két kislány felismert engem, nagyon nehéz volt visszatartanom a sírást. Szerintem a gyerekek számára ez az egész csak egy kaland volt, egy nagy túra. Fogalmuk sem lehetett arról, hogy milyen helyzetben is vannak.

Gondolom, egy ilyen munka sokáig hatással volt rád…

Akit az ilyen dolog hidegen hagy, csináljon mást, ne legyen fotós. Olyan szituációval találkoztam, amilyennel előtte még soha. Két hétig fotóztam a Keletinél. Amikor utána otthon lefeküdtem és lehunytam a szemem, ott zakatoltak  a fejemben az arab szavakat. A szagokat is nagyon sokáig éreztem még utána, a kocsimban, a lakásomban. Hiába tudtam, hogy ezt már csak én képzelem be, nem ment ki az orromból a Keletiben érzett szag.

wp5

Hogyan tudsz egy ilyen munka után kikapcsolódni?

A vezetés nyugtat meg a legjobban. Bepattanok a kocsimba, kivezetek a városból, kiülök egy mezőre, ahol csend van és semmi inger nem ér a természeten kívül. Számomra ez jelenti a békét.

Míg az interjút készítettem, odasétált hozzánk az egyik látogató, és megkérdezte Bernadettől, hogy ő készítette-e a képeket. Amikor Bernadett bólintott, a hölgy gratulált neki. Mi, látogatók innen tudhatjuk, hogy fantasztikus képekkel nézhetünk farkasszemet: nem tudunk szavak nélkül elmenni mellettük. Elvégre valaki azt mondta, hogy a jó képek hatással vannak az emberekre. Igaza volt.