Az idei World Press Photo kiállításon is számos megérintő, sokkoló képet láthatunk. Ahogy minden évben, 2017-ben sem maradunk gondolkodnivaló nélkül, ha megnézzük az elmúlt év legigazabb, legerősebb sajtóképeit. A kiállításról és az alkotásokról Révész Tamás kurátorral beszélgettünk.
A World Press kiállításnak helyet adó Néprajzi Múzeum impozáns, freskókkal, márványoszlopokkal, aranyozott felületekkel díszített aulájában sétálva nehéz csak a kiállított képekre koncentrálni. Mintha a múlt és a jelen versenyezne a belépők figyelméért.
Hihetetlen ez az ellentét – ad igazat nekem Révész Tamás, a World Press kurátora. – Elképesztően fennkölt az épület. Miközben az örökkévalóságot látjuk felettünk, előttünk a mindennapok kegyetlensége fogad. Két világ, melyek nagyon izgalmasan működnek együtt. Idén láthatjuk itt utoljára a kiállítást, jövőre már a Magyar Nemzeti Múzeumban rendezik meg.
Több mint 80.000 fotóval pályáztak a World Pressre. Milyen elvek mentén válogatta ki a zsűri, hogy mely képeket állítják ki?
Először azt dönti el a szakmai zsűri, hogy az egyes kategóriáknak kik legyenek a dobogós helyezettjei. Nagyon nehéz munka kiválasztás folyamata, több hétig tart.
Kik a zsűri tagjai?
Mindig a World Press választja ki a szakemberekből, képszerkesztőkből, fotóriporterekből álló 20 fős zsűrit. Egy személyt maximum két alkalommal hívhatnak meg. Ahogy összeállnak, a World Press csak „titkárként” irányítja őket, a döntésükbe nem szól bele. A zsűri teljesen független intézményként működik.
Az idei év fotója Burhan Ozbilici képe, melyen az a török terrorista látható, kezében fegyverrel, aki egy kiállítás megnyitóján lelőtte az ünnepséget megnyitó orosz nagykövetet. Egyhangúan szavazta meg a zsűri, hogy ez a kép kapja a legfontosabb díjat? Hiszen még a holttest is látszik a képen.
Hihetetlen viták voltak a kép miatt, a zsűri elnöke sem támogatta ezt a képet. Pedig egy fotóriporter számára egy kiállítás megnyitója teljesen érdektelen esemény. Senki nem gondolta volna, hogy ez a váratlan esemény meg fog történni, és egy testőrnek álcázott terrorista lelövi a kiállítást megnyitó személyt. Amikor először megláttam a képet, tudtam, hogy díjat fog nyerni.
Miért?
Mert egy nagyon drámai esemény tetőpontját jeleníti meg. Látjuk a képen a földön fekvő áldozatot, az indulatoktól eltorzult arcú gyilkost, fegyverrel fenyegetőzve. Minden rajta van a képen, ami egy jó hírfotó jellemzője. Nem hiába kapott hatalmas publicitást: a hír megjelenését követő napon már 18 millió ember látta.
Szerinted melyik kép érdemelhette volna még meg az év fotója díjat?
Jonathan Bachman képe, melyen egy békés tüntetés látható Amerikában. A feketék elleni igazságtalan bánásmód miatt söpört végig egy tüntetéshullám az Egyesült Államokban, melynek kirobbantó oka az volt, hogy egy rendőri túlkapás során nagyon sok afroamerikait agyonlőttek. Bachman képén, mely egyedi kategóriában az első díjat kapott, egy 27 éves fiatal hölgy van, aki egy másik városból érkezett a tüntetésre, és 20 percig állt békésen a rendőrök előtt. A kép a 21. percet örökíti meg, amikor 2 rendőr elkapja és letartóztatja a nőt. A zsűriben azért támogatták sokan ezt a képet, mert míg az előbbi kép az erőszakosságot, agressziót jeleníti meg, ennek a képnek sokkal pozitívabb üzenete van: a bátorság.
Neked melyik a kedvenc kiállított képed?
Van egy fotósorozat, melyek kicsit szokatlan, festői hatású képekből áll. Az 1900-as évek elején Koreából Mexikóba vándorló családok leszármazottainak hétköznapjait mutatja be. Egy másik izgalmas képsor úgy néz ki, mintha egy háborút ábrázolna, holott egy spanyol kis falu különleges játékát mutatja. Ibi városában december 28-án katonai puccsparódiát rendeznek a lakosok: egy részük megtámadja a várost, a többiek pedig védekezik. Mindezt úgy teszik, hogy lisztet és tojást dobálnak egymásra.
Tényleg úgy tűnik, mintha a két kép egy háborút örökített volna meg. Pedig ez a kétértelműség nem jellemző a World Press képeire.
Itt a néző hihet a szemének. A hitelességet és valóságot illetően nincs még egy olyan intézmény, mely annyira fontosnak tartaná ezt a két elvet, mint a World Press. Amerikában és Hollandiában is ellenőrzik a képek eredetiségét, megvizsgálják van-e rajta bármilyen utómunka, retusálás, színezés, hozzáadás. Ezután azt ellenőrzik, hogy a képaláírás megegyezik-e az eseménnyel, valóban megtörténtek-e a képen ábrázoltak, és a fotográfus valóban ott volt-e az eseményen.
Volt rá példa, hogy valamelyik díjazott fotóról kiderült, hogy manipulálta a készítője?
Mostanában nem, de régebben többször is előfordult. Az egyik ilyen képen éjszaka készült és egy parkolóban magányosan álló autó látható rajta, melynek hátsó ülésén egy pár szeretkezik. Utólag derült ki, hogy a képaláíráson rossz helyszínt jelöltek meg, és egy extra fényforrást is elhelyezett a fotográfus a képen. Ez megengedhetetlen a World Press szabályzata szerint, visszavonták a díjat. Egy másik képen, mely egy gázai háborús jelenetet örökített meg, megduplázták a füstöt, egy harmadik esetben pedig egy kamerát retusáltak le a kép sarkából.
Szerinted mi a kiállított képek legfontosabb üzenete?
Lehetetlenség érzéketlenül továbbhaladni a fotók előtt. Mindenki megáll a képek előtt, magába szívja a fotókat, elolvassa a képaláírásokat. Itt nincs félrebeszélés. Amikor a diákoknak tartok tárlatvezetést, legjobban a háttérinformációk érdekli őket, mi alapján válogatták ki a kiállított képeket, mit is örökítenek meg. Bár tavaly nagyobb volumenű volt a menekültkérdés, idén is szól róluk néhány fotó, melyeket megnézése után a diákok másképp kezdtek el gondolkodni róluk.
Ahogy említetted is, az idei év fotója egy nagyon megosztó kép lett. Szerinted létezik még tabutéma a World Pressen?
Nem hiszem. A nézők tűrőképessége teljesen más, mint 20 évvel ezelőtt. Hát még a szerkesztőké! Ma az esemény drámaisága nem lehet visszatartó erő. A zsűrizés sem a korlátok felállításával indul. Viszont hogyha a zsűri egy képről eldönti, hogy kiállításra kerülhet, az összes kiállító országnak be kell mutatnia a képet. Vagy az összes díjazott alkotást a publikum elé bocsájtják, vagy ki sem állíthatják a képeket.
A kiállítás tüzetes megtekintése után jöttem rá, hogy felesleges volt tabukról kérdeznem Tamást, hiszen az életben sem léteznek tabuk, bármi megtörténhet a világon. A jó fotográfus dolga pedig az, hogy ne maradjon le ezekről a „tabudöntéshez” közeli pillanatokról, hogy egyetlen képbe sűrítsék bele mindazt, amit másképpen fel sem foghatnánk.
És pontosan ezért érezhetjük úgy, hogy ezek a képek többről szólnak, mint egy hír megörökítése. Korunk fonákságának, feszültségének vagy éppen harmóniájának kendőzetlen, örökéletű mementói, melyekről ne tudunk és nem is szabad elfeledkeznünk.
