A Miklós tér és a Harrer Pál utca találkozásánál áll egy különös, elliptikus alaprajzú, csendesen megbúvó épület, amely mellett sokan elsétálnak anélkül, hogy sejtenék: falai a magyar ipartörténet egyik korai kísérletének emlékét őrzik. Az óbudai selyemgombolyító nem csupán egy ritka építészeti forma példája, hanem annak a 18. századi gazdaságpolitikai törekvésnek a lenyomata is, amely Magyarországot a birodalmi selyemipar nyersanyag-előállítójává kívánta tenni.
A selyemipar fellendítésének birodalmi terve
A történet egészen messzire nyúlik vissza, az épület élete gyakorlatilag a 18. század állami gazdaságfejlesztési törekvéseivel kezdődik.
A törökök kiűzése után Mária Terézia felismerte, hogy az örökös tartományok selyemiparának megbízható alapanyagra van szüksége, ezért Magyarországon is igyekezett meghonosítani a selyemhernyó-tenyésztést. Mindezek mellett, támogatta az eperfák telepítését is, hogy a hernyók tápláléka biztosítva legyen, és megszervezte a gubók begyűjtését is, hogy elegendő nyersanyag jusson az osztrák műhelyekbe.
Fia, II. József továbbvitte ezt a politikát, de már nem érte be azzal, hogy az alapanyagot Magyarország szállítsa, azt akarta, hogy a feldolgozás első lépései is helyben történjenek. Ezért, az 1760–70-es évektől gombolyítókat és filatóriumokat, vagyis fonodákat kezdtek létrehozni, előbbiekben a gubókból lefejtették a finom selyemszálat, utóbbiakban pedig ezeket a szálakat erősebb fonallá sodorták. A félkész terméket ezután Bécsbe vitték, ahol a végső, luxusminőségű selyemszövet készült belőle.
Az országban először Óbudán épült, gombolyító párjaként selyemfonó is működött ugyanitt, ez az épület a későbbi évszázadok során elpusztult, emlékét azonban ma is őrzi a Filatorigát HÉV-megálló neve.
Olasz mesterek és építkezés Óbudán
A magyarországi selyemipar megszervezésében kulcsszerepet játszott az Itáliából érkezett szakembergárda: az óbudai üzem létrehozását Agostino Mazzocato szakmai útmutatásai alapozták meg. Az épület kivitelezője Tallherr József kamarai másodépítész volt, akinek segítségével kincstári finanszírozással elkezdődött az építkezés.
A munkák gyorsan haladtak: 1785 augusztusában már tizenegy gépen megindult a próbaüzem, a teljes termelés pedig 1786. július 1-jén kezdődött el. A létesítményt maga II. József is megtekintette, illetve személyesen üdvözölte az építkezésen dolgozókat.
Az üzem építészeti kialakítása ma is egészen egyedülálló. Alaprajza egy futópályára emlékeztető forma: a téglalapot két félköríves záródás egészíti ki, amelyet az építészetelmélet panoptikon-elrendezésként ismer. Az egyemeletes, belső udvaros épület klasszicista és késő barokk jegyeket hordoz, kőkeretes ablakokkal.
A manufaktúra működése idején a pillérek mentén sorakoztak a gombolyítókatlanok; a földszint és az emelet pedig egyaránt nagy, összefüggő munkatér volt, ahol a gubók feldolgozása zajlott.
Viharos évszázadok
Mazzocato halála után fia, majd Roscogni Károly vezette az üzemet, amely 1830-ig működött. A vállalkozás megszűnésével pedig az épület elvesztette eredeti funkcióját.
Az 1838-as nagy dunai árvíz idején azonban váratlan szerephez jutott: a környék lakói közül sokan itt találtak menedéket, mivel a masszív szerkezetű ház viszonylag kevés kárt szenvedett. A század közepére azonban már szinte teljesen kiürült, és a kincstár elárverezte.
Új tulajdonosa a Dunagőzhajózási Társaság lett, amely elsősorban raktározási és gazdasági célokra használta. A II. világháború idején az erősen leromlott állapotú épületet lebontásra ítélték, ám a háborús körülmények végül megmentették: a bontás elmaradt, így a selyemgombolyító sok más óbudai ipari emlékkel ellentétben, fennmaradt.
Az 1950-es években helyreállították, és lakásokat alakítottak ki benne, ám állapota a következő évtizedekben ismét romlani kezdett, ezért az 1970-es évek közepén újabb felújítás következett.
Kulturális kísérletek és a táncház korszaka
A műemléki szakemberek az 1970-es években több lehetséges hasznosítási tervet dolgoztak ki: szóba került színháztörténeti múzeum, könyvtár, szabadidőközpont, sőt vendéglátóipari létesítmény is.
Végül a közművelődési funkció bizonyult életképesnek: az épület egy időre a táncházmozgalom és más kulturális kezdeményezések kedvelt helyszínévé vált. Az évek során könyvtár, folyóirat-szerkesztőség, film- és videóstúdió, valamint civil szervezetek költöztek falai közé. Az alapos épületkutatást követő rekonstrukció után 1985 májusában nyitották meg itt a Közművelődési Információs Központot.
A rendszerváltás után az épület újra funkciót váltott: sokáig különböző cégek irodái működtek benne, napjainkban pedig iroda- és rendezvényházként működik.
Funzine
