November 25-én kerül a mozikba a Nagykarácsony, az első magyar karácsonyi film, amelyet a #Sohavégetnemérős alkotójaként szélesebb körben megismert Tiszeker Dániel rendez. A romantikus vígjáték középpontjában Arnold, a karácsonyi vásár gyermekelőadásán ügyeletes tűzoltó és a mindig pozitív tanító néni, Eszter, na meg 22 fős osztálya áll. A női főszerepet Zsigmond Emőke alakítja, aki mesélt nekünk többek között a filmforgatás olykor nehéz, máskor szeretnivaló, vagy épp humoros kulisszatitkairól, az online színházi előadások kihívásairól és arról, kinek a kritikája számít neki igazán.
Majdnem az egész 2020/21-es évad élő színház nélkül telt. Milyen érzés volt ennyi idő után újra színpadra lépni?
Felemelő. Egy házi főpróba volt az első, amikor újra közönség előtt játszottam. Arra emlékszem, hogy az arcom el volt fedve a hajammal, csak árnyékokat láttam, majd egy ponton megfogtam a hajamat, kihúztam az arcomból, és farkasszemet néztem az emberekkel. Az volt bennem, „de jó, hogy végre itt vagytok!” Eufórikus élmény volt. Annyira örültem a közönségnek, hogy még izgulni sem jutott eszembe.
Izgulós típus vagy?
Változó. Ha bizonytalan vagyok, jobban izgulok. Ha viszont tudom, mivel mit akarok közölni, alig várom, hogy színpadra lépjek. Egy jófajta izgalom mindig van azért bennem.
Hogy tudtátok a színpadról az online térbe konvertálni az előadásokat?
Több szempontból át kellett őket hangolni. Meg kellett például tanulnunk, hol vannak a kamerák, mit akarunk kifelé, a kamerába mondani, és mit a partnerünknek úgy, hogy közben nem takarjuk ki egymást. A kamerák is szereplőkké váltak, főleg az operatőrök mobilis kamerái, amiket jobban érzékeltünk, mint a fix robotkamerákat. Intimebb közlési formát választhattam, mivel a néző közeli felvételen látta az arcomat egy-egy monológ közben. Ez egy nagy előnye a streamnek, olyan közeliket lát a közönség, amiket az első sorból sem. Új, izgalmas koreográfiák alakultak ki. Alkalomadtán még az operatőrök is arrébb húztak, ha rosszul helyezkedtem. Sok mindenen változtattunk, amiket most állítgathatunk szépen vissza.
Tavaly télen, szintén a járványhelyzet alatt kezdtétek el forgatni a hamarosan megjelenő Nagykarácsony című filmet.
Igen, december 29-én volt az első forgatási nap, az utolsó pedig június 20-án. A legelső forgatási napon felvettük, ahogy autóban utazunk Ötvös Andrissal (Ötvös András színész, a Nagykarácsony főszereplője – a szerk.) valahova. Mondom neki a jelenetben, hogy itt álljon meg, ő megkérdezi, miért, amire azt válaszolom, „Majd meglátod.” Tök vicces, hogy csak fél évvel később, nyáron forgattuk le a jelenet végét azon a helyszínen, ahová télen indultunk el. A Vígszínház zsinórpadlására tartottunk egyébként.
Nem volt abszurd karácsonyi jeleneteket forgatni nyáron?
A karácsonyi vásáros jeleneteket februárban vettük fel a Várkert Bazárban. Kicsit olyan volt, mintha decembertől júniusig, folyamatosan karácsony lenne. Forgattunk, az utószinkronon dolgoztunk, most kezdődnek az interjúk, a reklámozás, úgyhogy ez egy sohavégnemérős karácsony. Tavaly a járvány miatt nem lehetett vásárba menni, nekünk viszont olyan szépet építettek fel, boldog voltam, hogy odajárhatok. Voltak sült gesztenyés és forralt boros bódék, ezek az illatok megidézték az ünnepet. Ez ilyen pavlovi reflex: narancs, szegfű, karácsony.
Érzésekben mit jelent neked a karácsony?
Azt, amikor próbálok időt szakítani a barátaimra, a családomra, magamra. Jó lenne, ha ez nem csak erre az időszakra korlátozódna. Évközben mindenki próbál megfelelni a kötelességeinek, aztán egyszer csak karácsony előtt találja magát az ember. A COVID óta próbálom áthelyezni ezeket a hangsúlyokat az életemben. Nem tudom, mennyire hagyja a zakatoló világ. Nekem is van persze döntési lehetőségem, de nehéz egyszerre a kötelességeknek is eleget tenni. Ezzel valószínűleg mindenki küzd.
Egy-két kültéri jelenet forgatása is nyárra csúszott. Hogyan vettétek ezt az akadályt?
Megizzasztotta azért a csapatot. A Vígszínház zsinórpadlása helyett például eredetileg egy játszótéren vettük volna fel az egyik jelenetet, aminek a lényege az volt, hogy valami magasra felmászhassunk, és segítsek leküzdeni Arnold tériszonyát. Szerencsére egy játszótéri mászóka és a Vígszínház zsinórpadlása is alkalmas helyszín ehhez. Az egyik hangosítónk át is adta itt a stafétát az egyik kollégájának, annyira tériszonya volt. Ha valaki tériszonyos volt a csapatban, az itt tuti kiderült róla.
Neked van tériszonyod?
Nincs, a forgatási helyszínek kiválasztása előtt azért rákérdeztek nálunk. Jártunk a Citadellán is, tűzoltók felvittek minket a Szabadság-szoborhoz, és képzeljétek, megérinthettem a pálmát! A szobor maga 14 méter, a márvány posztamense is elég magas, de mivel fentről a Dunáig lelátsz, olyan érzés, mintha tiéd lenne a város.
A filmben egy lelkes tanító nénit alakítasz, aki elviszi az osztályát a karácsonyi vásárba. Milyen volt 22 általános iskolás gyerekkel együtt dolgozni?
Nagyon izgalmas volt megtanulnom, hogyan kommunikáljak velük. Édesanyám tanárnő, és pontosan tudja egy hónap után, melyik gyerek számára mi nehézség, hol kell mögötte lenni és támogatni, mikor kamuzik, mikor és hogyan kell rászólni, hogy épül fel a hierarchia az adott közösségben. Volt néhány „közös óránk” a forgatás előtt, így ők is megismerkedhettek egymással, kialakult egy közösségi mechanizmus. Nehéz dolgom volt, mert meg kellett ismernem mind a 22 gyereket, hogy konkrét legyen az alakítás, ne csak úgy csináljunk, mintha. Bele akartam vinni annak az izgalmát, amikor egy pedagógus elviszi az osztályát a karácsonyi vásárba, és tényleg folyton számolja őket, hogy hátra ne hagyja az egyiküket, mert az bizony csakis az ő felelőssége. A tanári felelősség kihívásai jó lehetőségeket nyújtottak nekem színészként.
Ihletet merítettél pedagógus édesanyádtól?
Nagyon sokat meséltettem, tudni akartam, ő milyen feltételekkel, szabályokkal dolgozik. Ellátogattam egy-két iskolai tanórára is, újra beültem a kis zöld padba magatartás-, nyelvtan- és angolórára. Amikor először találkoztam az osztállyal, arra kértem őket, álljanak körbe. Ez 10 percig tartott. Ahhoz szoktak hozzá, hogy ülnek, úgyhogy nekik kuriózum volt, hogy egy órán körbeállunk. Meg akarták egymással osztani a lelkesedésüket. Néztem anyámra, ő meg somolygott magában a sarokban. Nagyon megijedtem, hogy menni fog-e ez nekem, de a filmes csapatból sokan színjátszósok, néhányan már forgattak is, úgyhogy velük gördülékenyebben ment a dolog, és én is oldottabb voltam, mert ott volt mögöttem ez az iskolai tapasztalat.
Hogy tudtad segíteni a gyerekszínészeket a forgatás alatt?
A forgatási körülmények miatt sokszor fáztak, elfáradtak. Volt olyan is, hogy nagyon sütött a nap, szakadt róluk a víz, mert nagy csuhákba öltöztették őket. Ilyen alkalmakkor nekünk is lassítani kellett, volt, hogy háromnegyed óra is eltelt két felvétel között. Azt figyeltem meg, hogy ők nem tompábbak lesznek, mint a legtöbb felnőtt, amikor elfárad, hanem épphogy egyre hiperaktívabbakká válnak. Összességében jól lehet velük együttdolgozni, szeretem, hogy igaz minden, ami kijön belőlük, és arra sarkall téged is, hogy mindig csak az igazat mondd.
Volt, hogy megleptem őket felvétel közben, rögtönöztem. Nem álltak le, jöttek tovább velem, pillanatok alatt lereagálták. Tudtam, hogy működni fog, mert a jelenet erről is szólt: a tanító néni más, ők megszeppennek. Ez a változtatás alkalomadtán segített nekik.
Mennyire áll közel hozzád a mindig pozitív tanító néni karaktere? Tudtál magadból fogalmazni?
Csak azzal próbálkoztam. Izgalmas a pedagógusi hivatás, a sok nehézségével és szépségével együtt. Mivel összebarátkoztam a gyerekekkel, az egész olyan személyessé vált. Az a buzgóság, ami kell a karakterhez, automatikusan jött belőlem. Kihívás volt ugyanannyira figyelnem mindannyiukra, hogy senki ne érezze, kihagyom valamiből. Meg kellett tanulnom, kinek mire van szüksége tőlem: ki mit kap meg a közösségtől, és mi az, amit a pedagógusnak, a forgatáson pedig nekem kell megadnom nekik.
Láttad már a film végleges verzióját?
Nem, féltem is, hogy megkérdezed, melyik a kedvenc jelenetem. Dani (Tiszeker Dániel, a Nagykarácsony rendezője – a szerk.) azt mondta, amíg nem pontosan olyan, ahogy ő szeretné, addig nem láthatjuk. Részleteket láttam belőle az utószinkron alatt. Az utolsó, nyári forgatási napom elég fontos jelenet volt, Dani szerette volna, hogy visszakeveredjünk a karácsonyi forgatagba, úgyhogy 20 percnyi nyersanyagot megmutatott.
Milyen érzés volt megnézni?
A Vígszínház egyik öltözőjében ültünk Andrissal, és egy kis tableten néztük a filmet, amit amúgy éppen forgatni készültünk. Ez a forgatási nap amúgy mindennel meg volt áldva: a színpad felőli részen betont kevertek; amikor végre abbahagyták, megszólalt egy ékszerbolt riasztója. 45 másodperces szüneteket közbeiktatva szirénázott, már azon gondolkodtunk, felosztjuk a jelenetet 45 másodpercekre. Mire beadtuk volna a derekunkat, sikerült kikapcsolni.
Milyen fogadtatást könyvelnél el sikerként?
Ha tetszene a családomnak.
Elfogultak?
Egyre inkább tudnak kritikával élni, aminek nagyon örülök. Amikor az első lépéseimet tettem, annyira támogatni akartak, hogy bármi jó volt, amit csináltam. Most már egyre jobban ismerik a munkásságomat, elgondolkodtató kritikákat tudnak mondani. Van, hogy előre tudom, mit fognak mondani, de nem mindig értek azért egyet. Nem is lehet persze olyan sok mindenen változtatni a színházban, de apró, nüansznyi dolgokon azért igen. Jó érzés játszani az arányokkal, újrafogalmazni a gondolatokat.
Ezek segítenek, hogy ne kényelmesedj bele egy-egy színházi szerepbe?
Hogy ne gép módjára játszak. A többi színésszel együtt alakítjuk az előadásokat; ha én változtatok valamin, a kolléga észreveszi, reagál rá, ő is máshogy csinálja. Ha elindítasz valamit, ki tudja hol áll meg, kit hogyan talál meg. Ezektől jelen idejű, életszerű lesz az előadás, de persze nagyobb a rizikó. Én például szívesebben nézek olyan jeleneteket, amikben van rizikó.
Be is vállalod őket?
Kell egy kezdő löket, hogy ne a biztonságos felé menjek, hanem próbálkozzak. Van, hogy nem úgy sül el, ahogy eltervezem, de máskor meg megtörténik valami, ami azelőtt még soha. Inkább hibázok, semhogy biztonsági menetben galoppoljak.
Könnyen túllendülsz, ha valami nem úgy sikerül, ahogy akartad?
Az előadásban igen, ott a jelenre koncentrálok. Utána magamba tudok fordulni, de úgyis jön egy következő nap. Egyre kevesebbet ostorozom magam, nem vezet sehova.