A főváros megannyi ikonikus épülete között méltán foglal helyet a Lehel Csarnok, amelyre mintegy 100 évig vártak a pestiek. Ugyanis a Lehel téren Rajk alkotása előtt is zajlott az élet, s már a századfordulón egymás mellett sorakoztak a kofák, az akkor még Ferdinánd névre hallgató területen. De milyen volt a megítélése a piacnak, és miért kellett ilyen sokat várni a csarnokra?
Hova vezetnek a tér gyökerei?
Bár úgy tűnhet, hogy mióta világ a világ, piaci kofák állnak portékáikkal a Váci út, a Lehel és a Bulcsú utcai háromszögben, ez természetesen nem volt mindig így. Ugyanis, ha a Lehel tér gyökerei után ásunk, akkor egyhamar egy temetőre bukkanhatunk. Méghozzá Pest-Buda egyik legszebbikére – a kor beszámolói alapján –, amelyet a főváros első központi temetői között tarthatunk számon.
Talán ezzel magyarázható az is, hogy hajdanán szívesen látogatták meg a városiak csupán egy séta erejére is az árnyékos, lombos Váczi Temetőt, ahol oly nagy emberek sírjára is lelhettek, mint például a magyar zene egyik úttörőjéére, Rózsavölgyi Márkéra.
Az egészen a Taksony utcáig kiterjedő sírkertet azonban 1871-ben lezárták, és az 1890-es évekre felszámolták. Ezzel egy időben, a századfordulón beindult az élet az – akkori nevén – Ferdinánd téren, és megjelentek az első árusok a mai Szent Margit-templom helyén.
Silány portéka és magas árak
A nyílt árusítású angyalföldi piac sok éven keresztül bódévilágként várta a helyi lakosokat, akik többsége a dolgozó proletárok rétegéhez tartozott. Majd 1911-ben megnyitották a területen a 14 egységből álló Községi Élelmiszerárusító Üzem egyik részlegét, mely arra szolgált, hogy az anyagilag nehéz helyzetbe került emberek számára biztosítsa az alapvető élelmiszereket nagykereskedelmi áron.
Mindeközben a Ferdinánd téri piaccal a korabeli sajtó nem bánt kesztyűs kézzel, sorra számoltak be a helyen uralkodó problémákról: egy időben az élelmiszerhiányról, míg máskor a rossz higiéniai állapotokról. Az ínséges idők az I. világháború után ütötték fel a fejüket, de már az 1917-es Népszavában így festették fel a néhány évig tartó érát:
„Mostanában a fővárosnak minden piaca sivár és szomorú látvány, de valamennyi között is a legbúsabb a Lehel téri piac. […] Most is olyan kopár, olyan learatott a piac, a bódékban sátrakban nagyon kevés élelmiszert látni, aminek állítólag az az oka, hogy a környékbeli kereskedők elfogják a piacra igyekvő árusokat és csereüzleteket kötnek velük”.
Végül néhány éven belül normalizálódott a helyzet, sőt az Újlipótvárosból érkező polgárok miatt az árusok már időként szebb árut is érdemesnek tartottak kivinni a piacra, ám az egészségügyi gondokról és a korszerűtlen megoldásokról még az ’50-es évek végén is cikkeztek.
A szocializmus idején Élmunkás térre átnevezett helyről így írt 1959-ben a Magyar Nemzet: „A korszerűtlen bódékról kívül-belül mállik a vakolat, az őstermelők asztalán takaratlanul hever a túró, piszkos a vízcsap környéke, rengeteg a légy. A földesárut, hagymát, burgonyát árusító őstermelő eladóhelye körül rothadt alma, poshadt paradicsom hever, papírhulladék társaságában.”
És mindehhez hozzáadódtak a drága árak is, amelyek újra és újra felütötték fejüket a XX. század során. Majd a II. világháborút követően nem csupán a magas árakkal volt a gond. Az újabb áruhiány, illetve a fekete kereskedelem is elérte az akkori Lehel téri piacot, amelynek a sorsa csupán az 1960-as években kezdett jobbra fordulni – egy időre. Ekkor a fabódékat leváltották, kőből készült pavilonokat telepítettek a helyükre, és a ’70-es évektől több felújítás elkészült, egészségügyi fertőtlenítést is tartottak itt.
Ezenfelül ez volt az az időszak, amikor egyre többen látogattak el a piacra, mivel a választék nagyobb, míg az árak olcsóbbak lettek. Ám a XX. század végén még mindig jelen lévő állapotromlásra, valamint a raktározási és közlekedési nehézségekre már oly régóta felírt gyógyír csak 2002-ben érkezett meg.
Elkészült a Lehel Csarnok
Az említett gyógyír pedig nem más volt, mint a Lehel Csarnok, amely mintegy 100 évig váratott magára. Ugyanis már 1903-ban – az öt korszerű, fővárosi vásárcsarnok megépülte után 6 évvel – felmerült, hogy a Lehel teret se hagyják ki a sorból. És bár még a ’30-as években is pedzegették ezt az ötletet, a cselekvésig nem jutottak el. Ehhez pedig hozzájárulhatott az is, hogy a Horthy-korszakban a rendszer nem viselte szívén az angyalföldi proletárokat.
Helyette bármennyire hevesen is tiltakoztak a kofák, inkább felhúzták az Árpád-házi Szent Margit-templomot, az akkori piacot pedig elköltöztették a mai Lehel Csarnok helyére. A régóta levegőben lógó csarnok terveihez 1999-ben láttak neki, és végül 2002-ben adták át az épületet.
„Megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt tegnap délelőtt az angyalföldi Lehel Csarnok. Az 5,6 milliárd forintból épült csarnok 350 üzletébe naponta 25-30 ezer, csúcsidőben 40-45 ezer vásárlót várnak. A kereskedők ígérik: az árak továbbra is a fővárosi átlag alatt maradnak”
– számoltak be az eseményről a 2002-es Népszabadságban.
A Rajk László által tervezett épület azonnal megosztotta a fővárosiakat, voltak akik giccsesnek találták, míg mások a színek miatt izgalmasnak. De ugyanígy volt vele a szakma is, akadtak, akik beszélni se voltak hajlandóak róla, ezzel szemben többen az egekbe dicsérték. De egy biztos, Rajk Budapest színes hagyományait szerette volna visszaadni az épülettel, amely azóta is a főváros egyik legnépszerűbb vásárcsarnoka.
Funzine
