Parádés szereposztással készült a szeptember 19-én debütáló alkotás, mely hossza ellenére egy pillanatra sem engedi el a kezed.
Nicole Kidman, Ansel Elgort, Sarah Paulson, Finn Wolfhard, Aneurin Barnard… – csak néhány név a 2013-ban kiadott, Pulitzer-díjas regényből készült film szereplőgárdájából. Azt gondolom, ez már önmagában garancia lehet a sikerre, de Az Aranypinty szerencsére a történetmesélés mikéntjét tekintve is magasra teszi a lécet.
Az alkotás egy múzeumi bombatámadás következtében az édesanyját elvesztő Theodore Decker életébe nyújt bepillantást, aki a romok közül kimenekülve magával visz egy felbecsülhetetlenül értékes 17. századi festményt, Az Aranypintyet. A kép ezentúl mindenhová elkíséri, legyen szó akár az osztálytársa otthonáról, akinél átmenetileg húzza meg magát közvetlenül a tragédia után, vagy épp részeges apja Isten háta mögötti házáról, ahol életre szóló barátságot köt Borisszal, az orosz származású, világot járt fiúval.
Theo régiségek iránti szenvedélye felnőttkorában a műtárgyakkal való kereskedésben, idővel pedig azok hamisításában teljesedik ki, míg Az Aranypinty állandó jelleggel ott van a háttérben fenntartva a kötelekét a múlttal, vagyis a főhős édesanyjával és azzal a bizonyos végzetes nappal a múzeumban.
A rendező, John Crowley 2015-ben már óriási sikert aratott a Brooklyn című filmmel, ezúttal pedig a pletykák szerint ismét bezsebelhet Az Aranypinttyel néhány Oscar-jelölést. Ha engem kérdeztek, megérdemelné, mert legújabb alkotása körülbelül 10 perc után annyira beszippant, hogy közel 2,5 óra múlva, az utolsó jelenet végén csodálkozva nézel az órádra, nem értve, hogyan telhetett el ennyi idő ilyen gyorsan. Az érzést én ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy letehetetlen könyvet olvasok, ezért nagyon kíváncsi vagyok, mennyire ragad majd magával a mozi alapjául szolgáló regény.
Bár a film legnagyobb erősségét a hiteles színészi játékban látom (különös tekintettel a Stranger Things sztárjára, Finn Wolfhardra), a fényképezés is megérdemli a dicséretet, hisz nem kevés festményszerű képkockát találunk az alkotásban. A történet lezárásával kapcsolatban ugyan maradt egy pici hiányérzet bennem, de ez minden bizonnyal csak abból fakad, hogy Az Aranypinty nem egy klasszikus, happy enddel végződő tucatfilm, hanem valami sokkal mélyebb: egy drámai, a sorsszerűsége miatt varázslatos, ugyanakkor mégis nagyon életszerű mese.
Összességében tehát Az Aranypintyet egyszerűen jó nézni, és bár minden bizonnyal lesznek nálam sokkal szakavatottabb kritikusok, akik találnak benne kivetnivalót, szerintem kikapcsolódásnak tökéletes, ezért mindenképpen érdemes adni neki egy esélyt!