21. századi irodalmi, kávéházi kultúra igenis létezik Budapesten. Például a Hadikban. Utánajártunk, hogyan és mitől pezseg a mai irodalmi élet a városban.
Hosszas pihenőidő után 2010-ben főtt le az első kávé az újranyílt Hadik Kávéházban. A nagy múltú, illusztris vendégekkel büszkélkedő kávéház hasonló arculattal és kulturális küldetéstudattal várta vendégeit, mint korábbi működése idején, a második világháborúig. Ahogy látjuk, sikerült célba érniük: a Hadik ismét egy olyan hely, ahova érdemes betérnie mindenkinek, aki nem akar kimaradni a kortárs irodalom pezsgő életéből.
A slam poetrytől a szombati brunch-okig
Bár a 2010-es nyitás után a szomszédos Szatyor Bár nyüzsgő, fiatalos helyként írta be magát a köztudatba, a 20. század elejének hangulatát megidéző Hadik látogatottsága szerényebb volt. Ezért két évvel ezelőtt a hely tulajdonosai merész elhatározásra jutottak, és drasztikusan változásokat eszközöltek a kávéház belső megjelenésében, majd megrendezték a Vadászszezon elnevezésű slam poetry-versenyüket, melyet Závada Péter és Simon Márton alapított és a zsűrijében minden alkalommal egy-egy író vagy költő is helyett kapott. Innen már csak pár lépés volt a szombati Hadik Irodalmi Brunch-okig, melyeknek fő célja az volt, hogy egy kötetlen, mégis mély szakmai beszélgetés bontakozzon ki az alkotók és a közönség között, közelebb hozva, érthetőbbé téve a magyar irodalmat a vendégek számára. A Hadik művészeti vezetőjével Ott Annával és az áprilisi brunch egyik vendégével, Fehér Renátó költővel beszélgettem arról, hogyan elevenedik meg a magyar irodalmi élet a Hadik falai között, milyen nehézségei, lehetőségei, mellékvágányai vannak a kortárs magyar íróknak, költőknek.
Renátó, hogyan fogadtad Anna felkérését, mit gondolsz a szombati brunchokról, mint irodalmi eseményekről?
Renátó: Áprilisban Vágvölgyi B. András Arcvonal keleten című, a cigánygyilkosságokat feldolgozó könyvéről beszélgettünk, így elsőre mindenképpen furcsának tűnt a meghívás, de tetszett, hogy a Hadik kilépne a komfortzónájából, és érdekelt, hogy miként mer hozzányúlni a saját hagyományaihoz. Nem a kávé mellé hívtak minket teasüteménynek, úgy nem is jöttem volna.
fotó: Németh KrisztinaDe vajon tényleg kilépett a komfortzónájából a Hadik? A szombati brunch ennyire kitűnne a mai irodalmi programok közül?
Renátó: A Hadiknak érdeme, hogy korszerű, élénk tartalommal igyekszik megtölteni a története révén kapott tekintélyes kereteket. Fontos, hogy nem nosztalgiázik egy elsüllyedt korszakon, és nem vak és merev tisztelettel tekint a saját hagyományára. Főleg, hogy a törzsvendég Kosztolányi és Karinthy sem egydimenziós biodíszletek, hanem éles, felkavaró és provokatív szellemek voltak.
Valóban ez a provokatívság volt a cél, Anna?
Anna: A Hadikról mindenkinek az egykori törzsvendégeink, Karinthy, Kosztolányi jut elsőre eszébe, de én egyensúlyban szeretném tartani a hagyományainkat és a mai kor szellemét, bemutatni azokat a szerzőket, akik napjainkban meghatározzák a magyar irodalmi életet. Egy Hadik Irodalmi Brunch-ra szándékosan mindig két szerzőt hívok meg, akik között egy olyan diskurzus jön létre, melyet a vendégek máshol még nem láthattak vagy olvashattak. A cél az, hogy egy kicsit kimozdítsuk az embereket a megszokott irodalmi események világából.
fotó: Németh KrisztinaSzerintetek ugyanazok a kérdések foglalkoztatják ma is az irodalmat, mint régen?
Renátó: Vágvölgyi könyve a cigánygyilkosságok peranyagát dolgozza fel. Azok a társadalmi feszültségek, amik ehhez a tragédiához és szégyenfolthoz elvezettek, 25, 50, 75 éve is jelen voltak, megoldatlanul, és ez rémisztő. Ezeknek a rendezvényeknek számomra ma is az a tétje, hogy érvényes és kellemetlen kérdéseket tegyünk fel egymásnak, kultúráról és társadalomról, tehát az életünkről, mert az több, mint sikk és alibi.
Anna: Az emberek mindig kíváncsiak az emberi történetekre. Csak az változik, hogyan szólaltatja meg az író a történetét. Épp a következő Hadik Irodalmi Brunch-ra készülök, és Szentesi Éva és Péterfy-Novák Éva műveit olvasom a szerencsétlennek tűnő, mégis nagyon hétköznapi női sorsokról. Tulajdonképpen már Ibsen is erről írt, amikor megírta a Nórát.
fotó: Németh KrisztinaTe hogyan definiálod saját költői mivoltodat, Renátó? Mióta nevezed magad költőnek, és miről írsz legszívesebben?
Renátó: Kamaszkorom elején kezdtem el verseket írni, önterápiás céllal, enyhíteni a fejemben a kamaszos zűrzavart. Egyetem előtt keveredtem el írói szemináriumokra, táborokba, olyan helyekre, ahol világossá vált, hogy ez egy szakma, hogy nem csupán kamaszos segélykiállításról van szó, hanem komoly munkáról, tudatos folyamatról. Az első verseskötetem, a Garázsmenet 2014-ben jelent meg, a családomhoz és a generációmhoz fűződő viszonyomról beszélt, bemutatkozott. Épp ezekben a hetekben zárom le a második kötet kéziratát: izgalmas látni az elmozdulásokat.
Mennyire alkotsz tudatosan? Vagy spontánul írod a műveidet?
Renátó: A tudatosság és a spontaneitás összebékítése a legfontosabb kérdés. Nem működnek egymás nélkül. Az ötletből, az ihletből verset csinálni, az már nagyon is konkrét, tudatos, szöszölős munka. Nincsen benne semmi emelkedettség.
Azért néhány dolog teljesen megváltozott az utóbbi években, évtizedekben. Itt van mindjárt az online világ térhódítása. Szerintetek ebben a világban is van helye az irodalomnak?
Anna: A digitalizáció miatt szinte már kuriózumnak számít a személyes jelenlét, az, hogy itt az irodalmi programokon, például a brunch-okon élő emberekkel találkozhatsz, akiknek nemcsak az Instagram-profiljuk izgalmas, hanem az egymással folytatott beszélgetésük is.
Renátó: A közösségi média újdonsága az, hogy egészen újfajta elvárásokkal, intenzív visszajelzésekkel szembesít, és marketingstratégiát is kínál. Ehhez már az én generációm is digitális emigráns, pedig nincs tíz éve, hogy mi kezdtük a pályát. Az online láthatóság és elérés markáns szerepet játszik az irodalmi terep rendezésében. A kérdés az, hogy lájkot is koldulsz-e, amikor verset írsz. Egyúttal az is bizonytalan, hogy mivel is szolgálod ki a kattintókat.
fotó: Németh KrisztinaÉs vajon jó dolog kiszolgálni őket?
Renátó: Idősebb alkotók is próbálják átvenni ezeket a módszereket. A szakma pedig elhiszi és elhiteti magával a marketingmantrákat: legyél frappáns, legyél jópofa, legyél trendi, legyél online. Legyen közösségi oldalad.
Amit saját reklámfelületükként használnak.
Anna: A MOME design- és művészetmenedzsment szakán vagyok mesterszakos, itt tapasztaltam meg, hogy a tervezők nem tudják saját magukat „árulni”, képtelenek az alkotásukra, mint termékre nézni. És ez talán nem is az ő feladatuk, ez egy külön szakma. Az irodalomban is erről van szó, a vers, a könyv egy termék, amit el kell adni. Muszáj az íróknak is igazodniuk ehhez a világhoz, ha jelen akarnak lenni, például úgy, hogy szorosan együtt dolgoznak a kiadók marketinges kollégáival és különböző programokon, bemutatókon vesznek részt.
Renátó: Ez két külön szakma, az irodalmárral szemben mégis elvárás a professzionális önpromóció, ami néhol már a megírt szövegnél is nagyobb súllyal esik latba. Ez egyfelől kínos, másfelől mulatságos, mert azt gondolom, hogy egy-két kivételtől eltekintve a kortárs magyar irodalom példányszámain lényegében semmit nem változtatnak a közösségi médiába ölt „munkaórák”.
Anna: Igen, megválaszolatlan kérdés, hogy csakis magával a szöveggel hogyan lehet eladni egy könyvet.
Renátó: Létezik egyfelől az irodalmi szakma, és létezik a show-biznisz. Csak előbbi görcsösen úgy csinál, mintha a korszerűség azt jelentené, hogy van átfedés a kettő között.
fotó: Németh KrisztinaDe vajon a „show-biznisz” része nélkül is megállja a helyét a kortárs magyar irodalom? Mennyire jelentősek a mai magyar alkotók?
Renátó: A magyar szerzők beágyazottsága a nemzetközi irodalomban nagyon jó, gondoljunk Nádas Péterre, Esterházy Péterre, Kertész Imrére vagy Krasznahorkai Lászlóra.
Anna: A magyar kultúrának az összes ága különleges, sok magyar művet fordítanak világnyelvekre, legutóbb Totth Benedek kötete jelent meg franciául, de Szöllősi Matyinak is most fordítják le a nemrég Margó-díjat nyert könyvét. Úgy látom, a kulturális programok is most kezdik el keresni az identitásukat. Show-műsort akarnak vagy mély tartalmat? Talán félnek az utóbbit választani, mivel ki akarják szolgálni a közönség igényeit. Nehéz ma felvállalni, ha valaki mély és minőségi kultúrát akar szolgáltatni, benne van ugyanis a pakliban, hogy senkit nem fog érdekelni.
A képekért köszönet Németh Krisztinek.
