Interjú Lukoviczki Rékával, a Robotlánnyal

Lukoviczki Réka 21 évesen autóbalesetet szenvedett, melynek következtében elvesztette a bal lábát. Réka most Robotlány (RobotGirl) néven előadásokat, workshopokat tart, blogot ír. Divatkampányokban vesz részt, és modellkedik. Síkfutásban paralimpikonnak készül. Felnőttekkel coach-ként dolgozna, és azt tervezi, hogy álomkészítő óra címmel önismeretre tanítana gyerekeket.

Lukoviczki Réka
Fotó: Tóth Milán

„Szeretnék csillogást varázsolni a szemekbe. Elmagyarázni, hogy nekem is voltak nagy álmaim, és ezek kettétörtek. Elmondani, hogy ezeket újraépítettem, hogy ennek vannak módjai, és hogy mindig van tovább.”

Az 50 tehetséges magyar fiatal program mentoráltjaként beszélgettünk vele.

Miért jelentkeztél a programba, mi volt az elsődleges célod vele?

Szeretem a lehetőségeket megragadni. Egy ismerősöm – aki szintén előadott a TED-en – osztotta meg a felhívást, hogy jelentkezzen, aki még nem tette, mert ő rengeteg életre szóló élményt kapott a programnak köszönhetően. Sokat gondolkoztam, hogy mivel tudnék kitűnni, hiszen nem vagyok agykutató vagy pszichológus, én egyszerűen csak szeretek közösségépítésében gondolkodni, így erre hegyeztem ki a pályázatom. Legnagyobb meglepetésemre pedig bekerültem.

Al Ghaoui Hesna újságíró a mentorod. Mit tűztetek ki célként magatok elé, miben nyújtja számodra a legnagyobb segítséget?

Hesna ott segít, ahol tud, és mindezt hihetetlen önzetlenséggel teszi. Értelemszerűen a legtöbb segítséget az írásaimhoz nyújtja, és talán ki merem jelenteni, hogy egy könyv ötlete is megszületett. De sok projektünk van még kilátásban, amiről egyelőre nem beszélhetek. Kicsit olyan, mintha azon lenne, hogy legyen lehetőségem mindazt átélni, ami neki már megadatott. Egy nagyon jó barátra is leltem benne.

Al Ghaoui Hesna újságíró
Fotó: Al Ghaoui Hesna

Idefelé megnéztem az Instagram-profilod, és így jellemzed magad: Car accident survivor, Blogger, Public Speaker, Challenged Model, Ellle Covergirl, TedxYouth Speaker, Universe lover. Melyik vagy te igazán? Mi az a titulus, ami a leginkább igaz rád?

Titulusválságban szenvedek igazság szerint. Annyi mindent csinálok, annyi területen mozgok, hogy fogalmam sincs jelenleg, mi vagyok igazán. Ez lehet jó és rossz is. A sokoldalúságnak átka is van. Időnként úgy érzem, nem tudom elmondani, hogy mit is csinálok, vagy mit szeretnék a jövőben. Sok-sok időt és energiát vesz majd még igénybe, hogy ez kikristályosodjon. A szárnybontogatásom korai szakaszában beszélgetünk most.

Soha nem érezted, hogy belefáradtál a történeted mesélésébe, hogy már nincs kedved vagy erőd újra és újra a balesetedről és a nehézségeidről beszélni?

De, nagyon fárasztó órákon át ugyanarról beszélni. Igyekszem kicsit mindig másképp mesélni, humorizálni. Az sem mindegy, ki és hogyan kérdez. Egyetlen dolgot nem bírok elviselni, amikor valaki katasztrófaturista, és csak a tragédiát keresi, amikor pedig meglát engem, a személyes tragédiát véli felfedezni, és addig nem nyugszik, amíg meg nem tudja, hogy mi történt. Mindannyiunkban dolgozik az emberi kíváncsiság, de bizonyos intelligenciaszinttel felül lehet ezen emelkedni.

A magánéletedre, párkapcsolatra nézve mit jelent, hogy protézised van? Hogyan kezeled ezt a kérdést például egy randihelyzetben?

Igyekszem nem rágörcsölni, mert felesleges azon gondolkoznom, hogy mi lesz, ha valaki megtudja. Nem árulok zsákbamacskát, ha hosszú nadrágban vagyok is látszik, hogy kicsit másképp mozgok, hamar egyértelművé válik mindenki számára, hogy mi a helyzet. És ez jó, mert legalább nem kell magyarázkodni. Ennek nem is érzem szükségét. Hogy a másik fél, miként reagál, arra nekem nincs befolyásom.

Most már talán könnyebb kezelned, ha valaki hangot ad a meglepődöttségének, esetleg sértő, bántó megjegyzést tesz, de hogyan viselted ezt közvetlenül a baleseted után?

Nekem éppen a legelején volt egyszerűbb. Akkor még egy olyan tudatállapotban voltam, ahol csak örültem, hogy élek. Az utóbbi időben viszont nagyon sok küzdelmem van a protézisemmel, komoly fájdalmaim vannak, amik nem enyhülnek, ez visszaveti a lelkesedésem, és mostanában túl sokat foglalkoztam a külvilággal, ami nagyon ártó tud lenni.

Hogyan veszed, ha az utcán vagy bármilyen tömegközlekedési eszközön valaki segíteni szeretne? Én a másik oldalon sokszor elbizonytalanodom, valóban könnyítek a másik helyzetén, ha segíteni próbálok, vagy inkább bezavarok a szokásos rutinjába?

A többség úgy nő fel, hogy sem az óvodában, sem az iskolában nem találkozik fogyatékkal élő emberekkel, ezáltal fogalmuk sincs, hogyan kezeljék ezt. De ezért senkit nem lehet hibáztatni. Én azt gondolom, nem kell túllihegni ezt a témát. Ha van valaki, aki teljesen másképp közlekedik, mint én, felajánlhatom a segítségemet, ha nem igényli, akkor azt elfogadom, és ez ilyen egyszerű.