Táncművész, koreográfus, művészeti vezető – Feledi János kétségkívül meghatározó alakja a hazai táncművészetnek. A Feledi Project keretében kortárs táncelőadásokat álmod színpadra, emellett tanít és táncol. Inspirációról, pedagógiáról és irodalomról beszélgettünk.
Hogyan, mikor alakult ki a tánc iránti rajongásod?
Vidéki srác vagyok, Kazincbarcikán születtem. Itt írattak be a szüleim első osztályos koromban a zeneiskolába, ahol szolfézst, balettet, történelmi társastáncot és néptáncot tanultam. Jó közösség alakult ki az osztályban, fejlődött a mozgáskultúrám, a zeneiségem és a ritmusérzékem, de itt még persze nem voltam tudatos, csak élveztem a játékot, a fellépéseket. 12 éves voltam, amikor a balett-tanárnőm javasolta, hogy próbáljam meg a Balettintézetet. Ekkor a felvételihez már túlkoros voltam, mivel 10 éves kortól vesznek fel gyerekeket, mégis megpróbáltuk. Már akkor is kevés fiú jelentkezett, úgyhogy felvettek.
A Balettintézet alatt rájöttem, hogy a tánc nem csak a hobbim, ez lesz az életem, a szakmám.
Sok mindenről le kellett gyerekként mondanom, például nem korcsolyázhattam, síelhettem, focizhattam vagy lovagolhattam, mivel vigyáznom kellett az ízületeimre.
Milyen emlékeket őrzöl a Balettintézetről?
Visszagondolva voltak kemény pillanatok, mivel az a tanárgeneráció, amelyik engem tanított, a klasszikus, orosz pedagógusi mentalitást alkalmazta. Szerencsére az idő mindent megszépít… Rengeteg mindenre megtanítottak, főként szakmai alázatra, kitartásra, szorgalomra. Persze sokat változott azóta a világ, a táncszakmában is átalakult az oktatási módszer.
Pedagógusként milyen alapelveket vallasz?
Harmadik éve tanítok a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumban, ahol szigorú, következetes tanárnak számítok. Már az első órán lefektetem a játékszabályokat: nem nekem, hanem saját magukért dolgoznak. Mi tanárként átadjuk a tudásunkat, tapasztalatunkat, de az, hogy élnek-e vele, rajtuk múlik. A másik, amit elvárok, a pontosság.
Gyors és dinamikus tempót diktálok.
A diákjaimnak fel kell venniük velem és a felgyorsult világgal a lépést. Az a célom, hogy minél több lépést, koreográfiát, tapasztalatot átadjak nekik. A mai világban nincs idő szöszmötölni, fel kell venni a ritmust, amit az élet diktál, különben le fognak maradni. Próbálom őket arra sarkallni, hogy ne csak másoljunk, ne csak nézzünk, hanem lássunk is. Gondolkodjanak és kérdezzenek! Az emberek néha elfelejtenek gondolkodni.
Koreográfusként mire fókuszálsz?
Klasszikusbalett-szakon végeztem, de modern, kortárs darabokat csinálok. A darabjaimban olyan helyzetbe próbálom hozni a táncosaimat, ami kihívás számukra. Ilyen volt például legutóbb a beszéd és a magassarkúban táncolás a Csehov: Sirály c. előadásban. Így ők is fejlődnek és én is tanulhatok. Folyamatosan kísérletezek, ugyanakkor szeretem, ha a táncosaim komfortosan érzik magukat a színpadon. Fontos, hogy hitelesek, magabiztosak tudjanak lenni.
Mi inspirál mostanában?
Nyitott szemmel járok, minden, amit látok, hat rám. Hiszek abban, hogy mindennek van miértje. Folyamatosan kattog az agyam, még akkor is, ha nyaralok, egy teraszon ülök vagy hazafelé tartok egy előadás után. Sokszor utazás közben jönnek az értékes gondolatok. Zenék, társadalmi helyzetek, könyvek és filmek is gyakran inspirálnak. Mostanában az irodalmi művek és gondolkodás foglalkoztat. Ugyanazokat a helyzeteket éljük meg ma, amikről ezekben a művekben írnak.
Melyik irodalmi művel fogsz foglalkozni a közeljövőben?
Decemberben mutatjuk be Stravinsky Pulcinelláját a Budafoki Dohnányi Zenekarral a Müpában. Jövőre Carment rendezek, amelynek fókuszában a nőiesség esszenciája áll majd. A címe Car(wo)men lesz, és öt lányra tervezem az előadást. Úgy képzelem el, hogy ez lesz a női változata annak a Don Quijote-darabnak, amit tavaly rendeztem, három férfi táncossal.
Emellett zeneszerző barátom, Szentpáli Roland a Fehérlófia c. népmeséből szeretne kortárs táncelőadást készíteni velem. De hamarosan felújítom a nem csak gyerekeknek szóló Varázsvilág c. mesedarabomat, amit november 12-én játszunk a Nemzeti Táncszínházban.
Milyen szempontokat veszel figyelembe a szereposztásnál?
A darab koncepciója a döntő. Egyszer csináltam például egy Pilinszky-előadást, ami a költő szellemiségéről és 21. századi jelentőségéről szólt. Érett táncosokkal akartam dolgozni, mert azt éreztem, hogy Pilinszkyhez élettapasztalat kell. Szeretnék egyébként 50-60 feletti táncosokat is rendezni majd egyszer.
Meglévő bázissal dolgozom, de fiatalokat is gyakran hívok, friss energiát hoznak, engem és a táncosaimat is inspirálják.
Mi ragad meg nézőként egy táncművészben?
Ha hat rám a személyisége. A pályám elején jobban érdekeltek a külsős formák, ma inkább az energiák fognak meg.
Mit gondolsz, mivel lehetne több embert becsábítani a táncszínházba?
Sokan azt hiszik, hogy nem értik a kortárs táncot, pedig nem is kell érteni. Az, hogy a néző, mit szűr le az előadásból, egyéni. A lényeg, hogy hasson rá valamilyen szinten, elindítson pár gondolatot, kiváltson érzelmeket. Nekem is volt, hogy elmentem egy előadásra és ideges lettem a végére… Akkor ez kellett, hogy kitörjek a mindennapi monotonitásból.
Az Órák c. film alapján készítettem életem első darabját, az a címe, hogy az Idők folyamán. Pár éve egy külföldi hölgy ott maradt a nézőtéren az előadás vége után. Azt mondta, teljesen beszippantották a látottak, és most ébredt rá, hogy változtatnia kell az életén. A darab adta neki a kulcsot a felismeréshez. Ezt kell keresni egy táncelőadásban.