Ha egy Dmitry Glukhovsky-könyvet veszünk a kezünkbe, akármire számíthatunk. A thrillerekre jellemző izgalmakra, viccesen fájdalmas társadalomkritikára, egy kis lélektaniságra és minden oldalt átitató iróniára. Az esetek többségében pedig mindegyikből meg is kapjuk a magunk adagját.
Dmitry Glukhovsky: Orosz népellenes mesék című novelláskötete néhány évvel ezelőtt már megjelent az Európa Kiadónál, most azonban a Helikonnak köszönhetően olvashatjuk a nyolc novellával kibővített kötetet.
Az orosz szerző nem ment messzire az ihletért: országának enyhén szólva is bizarr, ellentmondásokkal és igazságtalanságokkal terhelt társadalmáról ír, elsősorban politikai vonatkozásban.
A cím nagyon is találó, hiszen míg a mi Mátyás királyos meséinkben a jó mindig elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig a büntetését, addig Glukhovskynál másképp működik ez a jól bevált recept. Kezdjük ott, hogy nála általában nincsenek is „jó” szereplők, hatalom- és pénzéhes, lusta és elvtelen emberekből viszont annál is több. Mindegyikük vágya, hogy kitörjön abból a névtelen masszából, amiben az oroszok többsége él. Rangot, hírnevet és persze pénzt szeretnének kivívni maguknak, kerül, amibe kerül. De a legjobb mégis az, ha nem saját maguknak kell megdolgozni érte, hanem inkább mást dolgoztathatnak érte.
A sok évtizedes gyakorlat igazolta a szociális liftek rendszerét, amelyet kiegészítettek fékkel és ellensúlyokkal. Napjainkban is kifogástalanul működik. Végy egy idült szeszkazánt, vagy akár egy köztörvényes bűnözőt, helyezd bármilyen pozícióba, és a rendszer kibírja. Ez az igazi néphatalom. Nem a választásos demagógia, mint némely helyeken.
A novelláskötetek legnagyobb előnye, hogy több rövid elbeszélésből áll, így sokkal könnyebb apró dózisokban fogyasztani a könyvet. Legnagyobb hátránya pedig az lehet, ha a novellák minősége hullámzó, és akad köztük néhány vontatottabb, kevésbé kidolgozott történet.
Na, Glukhovskynál ez az utóbbi elő sem fordulhat. Ő mindegyik novellában sajátos fanyar humorérzékről és fájdalmasan éleslátásról tesz tanúbizonyságot. Merthogy a novellák valójában nem mások, mint szép köntösbe csomagolt erős gyomrosok, melyekkel telibe találja az orosz politikai berendezkedés kritikus pontjait. Szerencsénkre (?) ebből akad bőven.
Így olvashatunk az egyik novellában egy borzalmasan unatkozó népvezetőről, aki az óvodás éveiről nosztalgiázik, egy Franciaországba vágyó, majd álmai országában mélységesen csalódó hivatalnokról, az orosz média működésének igencsak sajátságos elveiről és megtudhatjuk például azt is, milyen súlyosan káros következményei lehetnek annak, ha az oroszok sok vodkát isznak. (Nem, nem az alkoholmérgezésre gondolunk.)
– Én valami újat akartam… Ideológiailag… – Goldovszkij csüggedten szippantotta be a dzsint a dzsointból.
– Az új nem más, mint az elfeledett régi – ingatta a fejét a szomszéd. – És a mostani ideológiánk… Khm… Hogy is mondjam… – Ő is letüdőzte a füstöt. – Olyan ez, mint kiszínezni a fekete-fehér fényképeket. Érted, miről beszélek?
Az orosz népellenes mesék novellái kortalanok. Egyrészt azért, mert egy olyan sajátságos társadalmat ábrázol, melyben az utóbbi évtizedek (századok?) alatt alig változott bármi, másrészt azért, mert bármikor is vesszük le őket a könyvespolcunkról, nem fogjuk csalódva visszarakni.
