Az idei évadban két új színművész csatlakozott a katona józsef színház társulatához: Bányai Kelemen Barnával és Vizi Dáviddal egy délelőtti órában beszélgettem a Petőfi Sándor utcai színházban, amikor nézőből egy szál se, dolgozóból is csak néhány volt a színház előterében. A két színészt mesterségük rejtett nehézségeiről, kihívásairól kérdeztem.
Mi sodort titeket erre a pályára?
Barna: A középiskolában indítottak egy színjátszó csoportot, ahova bárki beiratkozhatott, ha kellő hajlandóságot érzett magában. Engem az osztálytársaim unszoltak, mondván én olyan jópofa fiú vagyok, nekem ez biztos menne. Addig-addig mondogatták, hogy végül belementem. Annyira megtetszett, hogy a kétéves foglalkozás után még egy évvel tovább is maradtam.
Mit jelent az, hogy „jópofa” fiú voltál? Élénk, hangos kisgyerek voltál?
Barna: Nem voltam hangos, inkább jól értettem ahhoz, hogyan oldjam fel az osztályon belül a konfliktusos helyzeteket.
Dávid, a te történeted hogy kezdődött?
Dávid: Általános iskolában József Attila születésének 100 éves évfordulójára egy műsorral készültünk. Amikor az egyik versmondó megbetegedett, a magyartanár megkérdezte, nem lenne-e kedvem beugrani helyette, a Kész a leltár című verset kéne szavalnom. Úgy voltam vele, miért is ne szerepelnék, jól jön a fellépésért beígért ötös irodalomból. Ezután kezdtem el a diák színjátszó csoportban is játszani.
Egyetemi hallgatóként több szerepet is kaptál a katonában. Olyan volt a színház világa, mint amilyennek elképzelted?
Dávid: Nagyobb volt a felelősség, több volt a munka. Ekkor jöttem rá, hogy nem biztos, hogy egy szerep „kész” lesz a premierre, sokszor sokkal tovább tart, míg beérik. Folyamatosan újra kell gondolni magunkat, új gesztusokat, hangsúlyokat kitalálni, hogy életben tartsuk a szerepet és az előadást.
Mi a legnehezebb része a szakmátoknak, amiről egy kívülálló nem is gondolná, hogy nehézséget okozhat?
Barna: Nagyon nehéz volt az exhibicionizmussal megküzdenem. Mi, színészek ilyenek vagyunk, hiszen folyamatosan kitesszük magunkat a publikum elé, imádjuk, ha néznek, ha megtapsolnak. De azért ez ennél árnyaltabb, van benne egy kettősség, sokszor félünk is attól, hogy megmutassuk magunkat. Állandóan változik, hogy melyik működik erősebben bennünk, de ezt már megszoktam. Ami még mindig nehézséget okoz, amikor el kell engedni egy szerepet, mert már nem játsszuk többet. Olyan ez, mintha az életemben is véget ért volna egy szakasz.
Dávid: Gyakran rám tör a bizonytalanság, hogy vajon a nézők meg fogják-e érteni, tetszeni fog-e nekik a darab. Az is nagy félelmem, hogy egyszerűen csak elmúlik a játékkedvem, és nem akarok majd többet játszani. Ilyenkor mindig arra gondolok, léteznek olyan társulatok is, ahol a színészeknek kell a díszletet elpakolni és a saját ruhájukat kimosni a fellépés után. Ehhez képest igazán nincs okom panaszra.
Kinek a visszajelzése a legfontosabb a számotokra?
Barna: Eddig három társulatban játszottam, mindenhol másféle színházi eszme szerint dolgoztunk. Azt hiszem, érzed, amikor jó vagy, ha nyitott szemmel jársz, és figyeled a társaidat és a rendezőt is. Én adok nekik valamit, amire ők reagálnak, amire én megint felelek valahogy. Feszegetjük egymás határait, persze csak a jó értelemben.
Melyik színházban érezted magad legjobban, hol tudtál legjobban azonosulni az intézmény felfogásával?
Barna: Talán majd 60 évesen tudok erre a kérdésre válaszolni, most még nem. Mindenhol tanultam valamit, igyekeztem mindegyik hely hasznos figurája lenni.
Dávid, te kinek a szavára adsz leginkább? Dávid: Főként a belső hangomra figyelek. Ezután jön a rendező, meg a társulat, ők tudják legjobban, milyen munkafolyamat előzte meg az előadást, minek is kellett volna történnie a színpadon.
Van valamilyen álomszerepetek?
Barna: Most, hogy feltetted ezt a kérdést, rájöttem, hogy nincs. Öt évvel ezelőtt nagyon el akartam még játszani Molière mizantrópfiguráját. Persze még most is így vagyok ezzel, de úgy gondolom, még bőven van időm, hogy ebben a szerepben is kipróbáljam magam.
Dávid: Nem tudom, mindig más. Még Kurázsi mama is akartam lenni (nevet), egy Dosztojevszkij-darabot is jó lenne csinálni. Azt viszont tudom, hogy a Komédia művészetét, amit egyetemen dolgoztunk fel, még nagyon szívesen csinálnám most is.
Melyik szerepet könnyebb eljátszani: ami közelebb áll hozzátok, vagy ami teljes ellentéte az egyéniségeteknek?
Barna: Mindig próbálok egy kapcsolódási pontot találni, bármennyire is azt gondolom első blikkre, hogy nem tudok azonosulni a szerepemmel. Mindig van legalább egy mondat, ami összesűríti a karakter lényegét.
Dávid: Valahogy az összes szerepem hasonlít rám egy picit. Muszáj a saját tapasztalataimból, élményeimből kiindulni, nem tudom levetkőzni saját magam. Ha ez sikerülne, biztosan valami mást csinálnék.
Mivel foglalkoznátok, ha nem színészek lennétek?
Dávid: Talán a vendéglátásban dolgoznék, nyaranta, egyetemista koromban voltak ilyen munkáim. Esetleg tanár lennék, mondjuk drámatanár, valamilyen szinten mindenképpen a színjátszással foglalkoznék.
Barna: Detektív vagy szakács. A gasztronómia nagyon érdekel, egy ramenlevesért akár 12 óráig is hajlandó vagyok a konyhában ülni, ennyi ideig kell ugyanis főzni az alaplevét. A főzés és a színészkedés között szerintem van hasonlóság. A szakács az ételeivel akar örömet szerezni, a színész pedig az előadásával. Amikor felmegyünk a színpadra, mi is főzünk valamit, amit felkínálunk a közönségnek, aztán várjuk a visszajelzéseket, amelyekből tanulhatunk. A lényeg, hogy adhassunk nekik valamit, amivel reményeink szerint jót tettünk velük.