Sopronyi Gyula, fotográfus eredményes szakmai múltat tudhat a háta mögött. Többször is díjazták a Magyar Sajtófotó Pályázaton, és kétszer is elnyerte az Év Fotóriportere díjat. Képei megjelentek a The New York Timesban, a Huffington Postban vagy a Colors Magazine-ban. Gyulával a munkájáról és az idei World Press Photo Budapest kiállításról beszélgettem.
Hogyan váltál fotóssá?
Gyerekkoromban édesapám kialakított egy fotólabort a XI. kerületi lakásunk fürdőszobájában, eredetileg a bátyám kedvéért, mégis, engem fogott meg jobban a fotók világa. Akkoriban nagyon népszerű volt a fekete-fehér képek otthoni előhívása. Közel laktunk a Duna-parthoz, ezért oda mentem fotózni.
Hogy lett a gyerekkori hobbiból hivatásod?
A Práter utcai fényképezőiskolába jártam. Grnák László, fotográfusnak megtetszett a vizsgamunkám, ezért behívott az Esti Hírlaphoz gyakornoknak. Ekkor formálódott át a véleményem a fotózásról teljesen. Rájöttem, milyen érdekes, amikor képek segítségével próbálunk meg bemutatni embereket, személyiségeket. Dolgoztam a Blikknél és a Népszabadságnál. Pályafutásom során remek mesterektől tanulhattam például Korniss Péter, Szalay Zoltán és Rédei Ferenc. Ezután szabadúszó voltam, majd idén szeptembertől a 24.hu fotórovat vezetője vagyok.
Mi vitt rá, hogy szabadúszó legyél?
33 éves voltam, rovatvezető-helyettes. A következő fokozat a rangsorban a rovatvezető lett volna, ami nem vonzott, mivel az nagyon irodában ülős munka, és úgy éreztem előttem még fotográfia kihívások állnak. Szabadúszónak lenni először nagyon nehéz volt, meg kellett tanulnom több lábon állni, de végül nagyon élveztem. Ekkor voltam az ENSZ Menekültügyi Hivatali fotósa is.
Mire vagy legbüszkébb az eddigi pályafutásod alatt?
A képek az elkészítésük után már kevésbé érdekesek számomra, mint előtte, mindig a képek elkészítéshez vezető út a legizgalmasabb. Az eddigi „csúcsom” a haditudósítás volt. Ennél élesebb helyzetbe egy fotográfus aligha tud kerülni. Voltam a gázai, izraeli, később a szíriai, pakisztáni háborús területeken is, legutoljára pedig Líbiában dolgoztam. Az itt készül anyagom nagyon sok helyen megjelent, nemzetközi lapokban is. A hadszíntéren készült képek azért is különlegesek, mert általuk olyan tapasztalatot próbálok átadni a nézőknek, melyekről nekik feltehetően nincs közvetlen élményük.
Milyen hatással volt rád, hogy háborús környezetben éltél?
Míg nagymamám élt, egyedül vele tudtam megbeszélni ezt az élményt. Kiskoromban, amikor vihar volt, a bátyámmal mindig nagyon élveztük, kimentünk a kertbe játszani. A nagymamám ezzel szemben lehúzta a redőnyöket, és várta, hogy véget érjen a dörgés, villámlás, mert számára ez a háborús emlékeket hívta elő, a bombabecsapódásra emlékeztették őt a zajok. Csak akkor értettem meg, mit érezhetett ilyenkor, amikor én is kint voltam a front vonalban.
Mi a legnehezebb része a munkádnak, amiről a laikusok még azt sem tudják, hogy egyáltalán problémát okozhat?
A fényképezőgépek már egy másodperc ezredrésze alatt tudnak fotót készíteni, viszont odáig eljutni, hogy a másodperc megfelelő ezredrészét fotózd le, iszonyúan sok idő. Nagyon sok kompozíció létezik, melyekkel dolgozhatunk, tudni kell azt is, mivel milyen hatást érünk el. A szakma kezdetben félt tőle, hogy a technika fejlődésével egyre többen érzik majd úgy, hogy azért, mert fényképezőgépük van, fotósokká váltak, de az idő bebizonyította, hogy az aggodalmunk felesleges volt. A fotózás is egy szakma, amit tanulni és gyakorolni kell. Csak azért, mert van egy golyóstollad, még nem válsz íróvá.
Így látja egy fotós a World Press Photo kiállítás képeit
Idén új helyszínen, a Nemzeti Múzeumban rendezik meg a World Press Photo kiállítást szeptember 20-a és október 23-a között. A 161 kiállított hírképben csupán egy dolog közös: mindegyik egy tavalyi eseményt örökít meg. A képekről– a teljesség igénye nélkül – Sopronyi Gyula beszél.
Az év fotója – Ronaldo Schemidt: A kép a Nicolás Maduro elnök elleni tüntetés egyik résztvevőjét mutatja be
A portréképeknél általában a nézésirányban hagynak több teret a fotósok, ebben az esetben azonban nem így van, a képen látható tüntető „kifelé néz”. Nem ok nélkül, így ugyanis pont aranymetszésben látható a figura, akinek a háta lángokban áll. A háttérben látható piktogram egy fegyvert ábrázol, ez is arra utal, hogy a kép egy erőszakos eseményt örökített meg. Az alkotáson kevés információ látható, éppen ezért mindaz, ami rajta van, hangsúlyos és fontos üzenetet közvetít.
Ivor Prickett: Moszuli segélykérők Moszul és az Iszlám Állam háborúskodása idején
A World Press Photon jó pár éve egy portré még nem lehetett beállított kép, kizárólag egy elkapott pillanatot ábrázolhatott. Ma már egyre többen készítenek beállított portréképeket, melyeket színükben, tónusukban is megváltoztatnak. Ezen a képen is lehet látni, hogy a kép közepén álló kislány arcát kivilágosodik a sötét környezetéből, de a mai nézők ezt már el tudják fogadni, tudják, egy beállított képet látnak.
Roger Turesson: Észak-Koreában a közönség egy phenjani sportesemény elkezdésére vár, míg az egyik őr a kijáratot figyeli
A kép, melynek a központi szereplője, az őr, pont ott áll, ahol a háttér elkezd sötétedni. A stadion kijáratának az íve és a fényárnyékjáték is az őr felé irányítja a tekintetet, akinek az árnyéka is jól látható, így még hangsúlyosabbá téve az alakot. A tömegben ülők arca tisztán kivehető, szinte olyan hatást kelt, mintha a fotó egy festmény lenne. Ez a kép is jól példázza, ma már minden fotósnak megvan rá a lehetősége, hogy megváltoztassa a kép karakterét, ahol és ahogy szeretné.
Kevin Frayer: Egy nyomorék asszonyt cipelnek a hozzátartozói a Mianmar-Banglades határ bangladesi oldalán
A képen látható nő lába nagyon hangsúlyos, mivel egy fehér háttér előtt lóg. Ha csak néhány centivel feljebbről készítette volna a fotós a képet, a nő lába belelógott volna a fűbe, és nem lenne ennyire drámai a hatás. A kép oldalán belógó kéznek is megvan a létjogosultsága, erre néz a kép szélén álló fiú, aki a nőt cipeli.
Francesco Pistilli: Egy belgrádi vasútállomás, ahol a menekültek több hónapon át éltek
Ez a fotósorozat a hideg-meleg színek kontrasztjával játszik. Mindegyik hideg, szürkés képen megjelenik valamilyen formában a piros szín vagy a tűz. A kiállított fotóknál nem biztos, hogy a néző ugyanúgy tudja lefordítani a képek mondanivalóját, hogy az megfeleljen a fotós eredeti szándékának. Minden néző ahhoz a képhez fog közelebb kerülni, amihez talál valamilyen kapcsolódási pontot. A látogatók számára nem az a fontos, hogy melyik kép milyen díjat nyert és hányadik helyezet lett, ezekről neki tulajdonképpen nem is kell tudnia. A lényeg, hogy érzéseket váltson ki belőle a kép, tudjon hozzá kapcsolódni az eddigi élettapasztalatai alapján.