Június 21-étől Jez Butterworth Mojo című fekete komédiájában láthatja a közönség a Jászai Mari-díjas Csőre Gábort a Belvárosi színházban az Orlai Produkció előadásában. Az angol alvilágban játszódó történet kapcsán megingó betyárbecsületről, az összefogás erejéről és az összetolt asztalok melletti próbák csodájáról is beszélgettünk.
A Mojo az ötvenes évek végén, egy londoni éjszakai klubban játszódik. A benne szereplő kisstílű gengszterek engem a Guy Ritchie-filmekből ismert figurákra emlékeztetnek, csak éppen szövetnadrágos kiadásban. Milyen más alkotásokra hasonlít szerinted az előadás világa?
A Mojo tényleg úgy épül fel, mint a Guy Ritchie-filmek, és emlékeztet kicsit a Kutyaszorítóbanra is. Adott itt is egy probléma – nem is olyan kicsi ráadásul –, amit elég ostobán próbálnak megoldani a szereplők. Ha mégis kieszelnek valamit, az sem úgy sül el, ahogy szeretnék. Legfőképpen azért, mert nagy rájuk a ruha, meghaladja a képességeiket a feladat. Ebben a jól megírt bizarr humorú, fekete komédiában az ő csetlés-botlásukat követhetjük, egészen a drámai végkifejletig.
Az általad megformált Mikey meglehetősen szikár, arrogáns alaknak látszik. Örök második a ranglétrán, aki úgy érzi, talán most jött el végre az ő ideje. Milyen utakat találtál ehhez a nem túl rokonszenves figurához?
Végtelenül kemény pasasnak néz ki, és első pillantásra tényleg az tűnhet fel, hogy megállás nélkül parancsokat osztogat. Csakhogy látni kell azt is, hogy a többiek egyáltalán nem fogadják el az utasításait. Levegőnek nézik Mikey-t. Jól látod, ő az állandó ezüstérmes a csapatban. Az addigi bajnokot, a színdarab helyszínéül szolgáló bár korábbi tulajdonosát viszont valakik kinyírták a történet szerint, és ez a helyzet lehetőséget kínál számára, de rengeteg problémát is a nyakába zúdít egyszersmind. Szerintem megpróbál ő úrrá lenni a káoszon, csak túl nagy falat ez neki. Hozzátartozik persze az is, hogy akikre épít: teszetosza pancserok. Hogy sikerül-e végül felülnie a trónra, azt nem árulhatom el.
Érdekes, hogy trónt említesz, a szerző ugyanis egy nyilatkozatában úgy fogalmazott, ő elsősorban királydrámaként képzeli el a Mojót. A cselekmény szálai valóban az utódlás körül bonyolódnak, közben pedig egy közösség erjedését, felbomlását is végigkövethetjük.
Igen, és azért történik ez elsősorban így, mert a szereplők meg sem próbálnak összefogni. Az előadás rendezője, Göttinger Pál már a próbafolyamat legelején felhívta rá a figyelmünket, hogy a Mojo egy olyan alaphelyzetet modellez, amelyből sokkal nagyobb valószínűséggel lehetne győztesen kijönni, ha szövetséget kötnének egymással. Persze a közös cél – hogy túléljék ezt a kalamajkát – látszólag egybekovácsolja őket, abban a pillanatban viszont, amikor valamelyikük elhagyja a színt, a többiek egyből fúrni kezdik. Ha visszatér: mosolyognak rá megint, mintha még mindig bíznának benne. És ennek a látszólag összetartó közösségnek éppen a másik háta mögött zajló trükközések, frakciózások okozzák a vesztét. Ugye ismerős. Előfordulhat hasonló mindenféle munkahelyen és baráti társaságban. És persze a színház világában is.
Érdekes ív húzható a Mojo és az általad évek óta nagy sikerrel játszott, líraian kibomló Toldi között. Utóbbiban számos alak bőrébe bújsz, előbbiről pedig Göttinger Pál azt mondta, a pattogó, egymás szavába vágó párbeszédek miatt szinte olyan, mintha öten játszanátok el egyetlen szerepet. Mi volt a legérdekesebb számodra ebben a próbafolyamatban?
Húzós hónapon vagyunk túl, az biztos. Számomra, aki húsz éve szinte csak nagy színpadon játszom, nagy élmény volt újra átélni, hogy ilyen kis térben is megtörténhet a csoda. A színház varázsa mérettől független. Az utóbbi heteket a Jurányi Inkubátorház balett-termében töltöttük, összetolt asztalok és székek mellett próbáltunk. Felemelő volt érezni, hogy csak a színész a fontos, nem takarja el a partnereimet a színpadi technika pompája. Én azt tanultam tehát meg a mögöttünk álló négy hétből, hogy sosem a lépték számít, sokkal inkább a tartalom.
Idén nem vállaltál a Vígszínházban új bemutatót, így a régebbi szerepeid mellett a televíziós műsorvezetés, és a Mojóhoz hasonló színházi kirándulások határozták meg a 2017/18-as az évadodat. Hogy érezted magad?
Nem vállaltam, de nem is kértek fel. Olyan helyzeteket kerestem, amikben újra jól tudom magam érezni, és Istennek hála, idén számos ilyen akadt. Nagy élményt jelentett a Magyar Nemzeti Galéria Textúra című sorozatában Kemény István szövegét adni elő, de kihívást jelent Háy János Utánképzés ittas vezetőknek című darabjában is szerepelni, ami a Magyar Színházban fut sikerrel. Játszottam aztán egy Merénylet című, még készülő tévéfilmben, ami a Sissi-gyilkosságot járja körül, és feltűntem A mi kis falunkban is. Év közben hétről hétre felvettünk egy adást a Magyar Krónika című tévéműsorból, aminek köszönhetően a hazai tudományos és művészeti közeg legjobbjaival beszélgethetek. Nagyon sokat kapok tőlük. Most, az évad vége felé pedig a Mojo következett az Orlai Produkció meghívására, amelyben remek kollégákkal játszom együtt a Belvárosi színházban, szóval nincs okom panaszra. Egyik előadás sem hasonlít azokra a monumentális produkciókra, amelyekben idáig részt vettem, így aztán valamiképpen a főiskolán tanultakhoz, a vegytiszta színházhoz is visszatérést jelent nekem ez az évad. Ez a sok-sok friss tapasztalat afféle különleges vérátömlesztéssel ér fel.
szöveg: Vass Norbert, borítókép: Pénzes Kristóf
