Éppen a Debrecenig tartó röpke két és félórás vonatutam felénél tarthattam, amikor nem bírtam tovább és muszáj voltam hangosan is felnevetnem Nick Hornby egyik novelláján. Az író történeteit olvasva mindig olyan érzésem támad, mintha Hornby csakis nekem írta volna őket. A könyveiben megteremtődik valamiféle különleges varázs, amitől úgy érezhetjük, baráti viszonyba kerültünk a sorok írójával, aki tulajdonképpen nem is kitalált szereplőkről, hanem rólunk, rólam ír.
Nich Hornbyt néhány éve fedeztem fel, az Európa Kiadónak köszönhetően. Akkor csak két könyvét, a Hosszú út lefelét és a Vicces lányt tudtam megszerezni, a többi kiadott könyvét lehetetlen volt fellelni. Mindkettő tetszett, egyedüli hibájuknak csupán azt tudtam felróni, hogy nem egy Hornby-sorozat részeként jelentek meg – eltérő formátumban és stílusban kiadott könyvek voltak.
Ez a csorbát orvosolta nemrégiben a Helikon Kiadó, akik már sorozatban, na és persze egységes, fiatalos és nagyon is megkapó borítókban gondolkodtak.
Egyelőre még csak két kötet jelent meg a Helikonnál az író nevével, a magyar olvasóközönség előtt eddig ismeretlen novellákat is tartalmazó Cicikrisztus című novelláskötet és az annál jóval közismertebb Pop, csajok, satöbbi regény, melyből 2000-ben film is készült, John Cusack főszereplésével.
A történetben egy 35 éves átlagos fickó, Rob történetét ismerhetjük meg, aki éppen egy szakításon van túl. (Ne aggódj, annyira – elvileg – nem fájt neki.) Éppen ezért elérkezettnek látja az időt ahhoz, hogy egy kicsit számot vessen az életével, és összeszedje életének legfájdalmasabb szakításait, hogy bebizonyítsa exének (de leginkább magának), ez a mostani kapcsolata csak egy jelentéktelen kitérő volt.
Hornby ezúttal is a rá jellemző könnyedséggel és humorral ír, amitől a szereplői hús-vér emberekké avanzsálnak, a történetük pedig egy picit a sajátunkká is válik. Ez egyrészt Hornby közvetlen írói stílusának köszönhető, másrészt annak, hogy a könyvben feltűnő alakok mind hétköznapi emberek olyan (sokszor banálisnak tűnő) problémákkal, amelyekkel mi is küzdünk.
Hornby egyik legnagyobb erénye pedig pontosan abban rejlik, hogy még ezeket a hétköznapi, mindenféle kuriozitást nélkülöző eseményeket is képes izgalmas kalandtúraként ábrázolni, méghozzá nyers, olykor szarkasztikus humor segítségével.
Ezért lehetünk biztosak abban, hogy bármennyire is szomorkásan indul egy Hornby-történet, attól még jókat fogunk mosolyogni (vagy nevetni) rajta.
A Helikon minden túlzás nélkül minősítette a Hornby-könyvek fülszövegeiben az írót utánozhatatlannak. Nick Hornby volt, van és ameddig léteznek olvasni tudó emberek, lesz is.