Bizarr, vagy sem, mindig is érdekeltek Rorschach különleges tintapacái, melyek megmondják rólunk, hogy mennyire vagyunk őrültek. Na jó, ezt természetesen nem, de tény, hogy a Rorschach-féle tesztet több évtizede használják a pszichológusok, hogy feltárják pácienseik lelki világát.
A HVG Könyveknek köszönhetően most egy nagyon alapos és izgalmas könyvet olvashatunk a képtesztről, annak megszületéséről, utóéletéről és természetesen a feltalálójáról. Ez Damion Searls: Rorschach – A tintafoltteszt és az észlelés rejtélyei című könyve.
Kezdjük az elején, vagyis ott, hogy a könyvet már kézbe venni is jólesik: kemény fedeles, védőborítós, gazdag képillusztrációkkal ellátott kötetről van szó, amiről egyből lerí, hogy kemény, hosszas kutatómunka előzhette meg.
A Rorschach felépítését tekintve elsőként a pszichológus családjáról, házasságáról és koráról ír – vagyis nagyjából úgy indul, mint bármely más életrajzi könyv, de már itt izgalmassá válik a történet. Számomra új és nagyon érdekes információ volt, hogy lényegében nem is olyan meglepő, hogy Hermann Rorschach éppen a képeket próbálta meg beilleszteni a pszichológia eszköztárába: apja is festő volt, aki a festékekből kiáramló káros anyagok belélegzése miatt halt meg, míg Rorschach kiskorában.
Searls aprólékosan és érzékletesen írja le azt a kort, melyben a pszichológus született és tevékenykedett. Megemlíti a kor orvostudományának (21. századi szemmel nézve ijesztően) elmaradott állapotát és azokat a pszichológusokat (Freud, Jung), akik meghatározták a kor gondolkodását.
Hermann Rorschach emberi oldalát is megismerhetjük, a gondoskodó apát és a lelkiismeretes pszichoterapeutát egyaránt, ám a lényeg természetesen magán az általa készített teszten van. Az 1922-ben, 37 évesen meghalt pszichológus életében még koránt sem ismerték el olyan széleskörűen a munkáját, mint ma, sőt.
A könyv második felében a Rorschach-teszt utóéletéről olvashatunk: annak hol negatív, hol pozitív megítéléséről, apróbb változtatásairól, pontosításáról.
Míg a könyv első fele inkább olvasmányos, szélesebb közönséget megszólító stílusban íródott, a Rorschach-teszt taglalásakor a szerző „szakmaibbá” válik, amitől a szöveg kissé szárazzá, picit talán nehezebben is értelmezhetővé válik.
Természetesen ettől függetlenül még ez a rész is leköti a figyelmünket, hiszen a szerző itt írja le például azt is, hogyan használták a nürnbergi pereket megelőzően a pszichológusok a náci elítélteken a Rorschach-tesztet. Így derül ki az is, mennyire magas IQ-ja volt Göringnek és milyen gyerekesen viselkedett a pszichológiai és IQ-tesztek készítése után, amikor kiderült, nem az övé lett a legjobb eredmény.
A náci elítéltek orvosi vizsgálatai azért is roppantul érdekesek, mert arra a kérdésre keresték elsősorban a választ, hogy vajon „Mitől gonosz a gonosz?” Vajon a náci bűnösöknek van valamilyen testi, lelki, biológiai deformáltságuk, betegségük, ami felelőssé tehető a második világháborúban elkövetett borzalmas tetteikért?
Vajon már születésünktől kezdve megállapítható, hogy ki a „rossz” és ki a „jó”?
A választ megkapjuk, ha elolvassuk a könyvet.
Nehéz lenne meghatározni, kiknek is szól a könyv. Az biztos, hogy az orvostan hallgatók és a (leendő) pszichológusok számára hasznos olvasmányról van szó, de mindenki könnyen elmerülhet benne, aki nyitott a pszichológiai témákra vagy egy kicsit jobban meg szeretné ismerni a pszichológia, orvostudomány 20. század eleji állapotát.
A könyv lényegében az összes, olvasás közben felmerülő kérdésemre felelt. Egyedül egyet hagyott megválaszolatlanul, de azt minden olvasónak saját magának kell megválaszolnia.
És te mit látsz a képen?