Kevés színésznő van Magyarországon, aki annyira gazdag szakmai múltat tudhat maga mögött, mint Ullmann Mónika. Azt, hogy páratlan színésznő, már eddig is tudtam, beszélgetésünk alkalmával pedig arra is fény derült, mennyire kedves, közvetlen személyiség.
Korábban azt nyilatkoztad, hogy a különböző generációk fejében különböző kép él rólad. Örülsz ennek, vagy jobban szeretnéd, ha az embereknek ugyanazt a dolgot jelentené Ullmann Mónika neve?
Persze, örülök neki. A mi szakmánknak egyik legnagyobb szépsége a folyamatos változás, a változásra való képesség. A mai kor sajátja, hogy szeretjük címkézni az embereket. Például amikor Herendi Gábor Valami Amerika című filmjének ajánlóját láttam a moziban, úgy utaltak Gáborra, mint a Kincsem rendezőjére. Pedig Herendi Gábor már önmagában egy brand!
Rád is aggattak már ilyen címkét?
Igen, mindig volt egy aktuális címke.
Zavart?
Nem, ez a mostani világunk része. Egyfajta marketingfogás, és a nézőknek is hasznos, hogy jobban be tudjanak minket azonosítani.
Van különbség a gyerekkori és a mostani ismertséged között? Mi változott a színészvilág megítélésében az utóbbi évtizedekben?
Gyerekkoromban még nagyon kezdetleges volt a televíziózás, nem volt ennyi csatorna, színész és műsorvezető sem. Ott volt Vitray Tamás vagy Antal Imre, akik nem tudtak úgy belépni sehova, hogy ne ismerték volna fel őket. Ezért tehettem én is széleskörű ismeretségre szert. Ma ez már nincs így, aki nem jár színházba, nem látja az aktuális darabomat, nem ismer fel. Itt van például Borbély Alexandra, aki zseniális színésznő, Európa legjobb színésznőjének választották, de simán felszáll melléd úgy a hetes buszra, hogy fel sem tűnik, kivel utazol. Nagyobb a merítés, ettől az emberek is felszínesebbek lettek.
A Pira – Bella monodrámában Borbély Alexandrával játszol: ő az első, te a második felvonásban szerepelsz. Amikor a szünetben felmentél a színpadra és elrendeztél néhány kelléket a színpadon, úgy mozogtál, mintha otthon lennél. Nevezhetjük a színházat az otthonodnak?
Abban az előadásban igen. Amikor még nem kezdődik el a második felvonás és a nézőteret is megvilágítják, szeretek kimenni. Úgy érzem, egyenrangú vagyok a közönséggel, mert mindketten látjuk egymást. Nem csak ti néztek engem, én is látlak titeket.
A Pira – Bellában, melyben egy szexmasszőrt alakítasz, egész idő alatt egyedül állsz a színpadon. Nehézséget vagy könnyebbséget jelent, hogy nincsenek színésztársaid?
A próbák idején nagyon féltem. Olyan volt, mintha azért mentem volna be a színházba, hogy saját magamnak próbáljak. Szandra is és én is izgultunk kezdetben, hogy vajon mi lesz ebből. Aztán leráztam magamról amiatti félelmemet, hogy egyedül leszek és mindenki csak engem fog nézni és most már imádom a darabot.
Milyen típusú szerepeket szeretsz a leginkább megformálni? A vicces, szeleburdi karaktereket vagy a tragikus sorsúakat?
A sírva nevetős történeteket szeretem, az érzelmi hullámvasutat. A szerepet már megírták, de azt én határozom meg, milyen mélységekig zuhanok és magasságokig szárnyalok. Az eltelt évek alatt bátrabb lettem és merek szélsőségesebb is lenni.
Ilyen sírva nevetős előadás a Heisenberg is, melyben Benedek Miklóssal szerepeltek. A darab szerint egy véletlen során, egy pályaudvaron találkoztok, majd teljesen egymásba gabalyodtok.
A Heisenbergnél azt éreztem, hogy na igen, most pont elegen vagyunk a színpadon, ráadásul nem is akárkivel játszom! Az előadások alatt sok néző sírdogált, utána pedig odajöttek hozzánk, hogy milyen vicces, ugyanakkor megható volt az előadás.
A bemutató előtt meg tudjátok jósolni, mennyire lesz sikeres egy darab?
Nem, és azt sem tudjuk előre, milyen indíttatásból jönnek megnézni a nézők az előadást. Amikor dolgozunk egy darabon, akkor elsősorban a próbafolyamat alatt nem a nézőre gondolunk, hanem hogy kihozzuk a maximumot az adott szerepből. És hogy ennek köszönhetően sikeres lesz-e, az majd idővel kiderül.
A Vonnegut-novellán alapuló Isten hozott a majomházban nagy tetszést aratott a januári bemutatón, ami külön dicséretet is érdemel, hiszen ezt a történetet most láthatták először a nézők színpadon.
Dömötör Tamás és Dancsecs Ildikó munkájának köszönhetően született meg ez az utópisztikus darab. A mű egy túlnépesedett világról szól, ahol egy fölsőbb hatalom kényszerűségből vágyszabályozó tablettát ír elő a néptömegeknek, miután pedig ledolgoztad a 40 évedet, a kormány megkér, hogy fáradj be az úgynevezett „öngyilkos szalonba”, ahol megölnek, mivel már nem vagy hasznos tagja a társadalomnak, át kell adnod másnak a helyed. Több fontos kérdést is boncolgat a mű, például azt, hogy vágyak nélkül mitől nő a nő és férfi a férfi. Dermesztő.
Mennyire szoktál beleszólni abba, hogyan szeretnéd megformálni a szereped?
Itt szabadabban beleszólhattunk, de Dömötör Tamás írta a darabot. Én mindig azt teszem, amit a rendező mond, aki viszont abból inspirálódik, amit én láttatok magamból. Nem az ötleteimet adom, hanem magamat. Aztán elérkezik egy pont, amikor már azt érzem, tisztában vagyok a szerepemmel és én is tudok ötleteket hozzáadni a darabhoz.
Ugyancsak izgalmas témát, a doppingolást járja körül egy másik előadásod, a Tagadj, tagadj, tagadj! A műben egy edzőt alakítasz, aki nem határolódik el a szintetikus szerek használatától…
A Tagadj, tagadj, tagadj!-ról sok sportoló ismerősömmel beszélgettem, ők is mondták, hogy mennyire életszerű a téma, csak éppenséggel az emberek nem akarnak ezzel szembesülni. Mindenki szereti nézni az olimpiát, és akkor boldog, ha a kedvenc sportolója tiszta, vagy úgy hiszi, hogy az. Számomra azért érdekes Rona, az edző személyisége, hogy figyelembe veszi az adott doppingszabályozást és csak olyan segítséghez nyúl, ami nincs a tiltólistán. Nem könnyű állást foglalni, én nem is tudnék.
Képek: Németh Krisztina