Két dolog miatt imádom az angol filmek többségét: az eredetiségük miatt, na meg azért, mert a hollywoodi filmek buta mesterkéltségét és rózsaszín mázát teljesen mellőzik. Mindez igaz a Cirko-Gejzírben bemutatott A vendégek című filmre is. Sőt, a fanyar angol humort sem sajnálták ki belőle, úgyhogy minden megvan benne, amit egy tökéletes filmtől elvárunk.
Merthogy a cselekmény és a színészgárda is kifogástalan, ahogy a film majdnem 70 éves rendezője, Sally Potternek (Orlando, 1994) is a kisujjában van a szakmája minden fortélya.
A történet főszereplője, Janet (Kristin Scott Thomas) meghívja otthonába a legjobb barátait, hogy velük ünnepelje meg az örömhírt: kinevezték a brit árnyékkormány egészségügyi miniszterének.
A vendégek között találjuk Janet legjobb barátnőjét, Marthát (aki Janet férjének csoporttársa volt az egyetemen) és a nő élettársát, Jinnyt. Ugyancsak a partira érkezik Janet másik barátnője, April és bohókás párja, a német származású Gottfried, valamint a pénzügyben dolgozó sármos Tom, akinek felesége csak késve tud érkezni Janetékhez.
Az már a film első percében kiderül, hogy a partin el fognak szabadulni az indulatok,
az első képkockáknál ugyanis Janet áll a bejárati ajtóban, pisztolyt szegezve valakire.
Nem kell sokat várni arra, hogy összekuszálódjanak a szálak, a buli már az elején érdekes fordulatot vesz: Jinny közli Marthával, hogy hármasikreket vár, Tom megérkezés után egyből a fürdőszobába rohan, hogy drogozhasson, April pedig folyamatosan Gottfried vérét szívja. Ám az este legsokkolóbb kijelentését Janet férje, Bill teszi.
Közvetlenül az ünnepi koccintás előtt a férfi bejelenti, hogy gyógyíthatatlan beteg és már nincs sok ideje hátra.
Ha azt hiszed, hogy innen már nem lehet fokozni a sztorit, tévedsz. A java még csak ezután jön. A szereplők közötti feszültség egyre csak nő, szép lassan fény derül a köztük lévő titkos kapcsolatokra, pofonok csattannak el, könnycseppek buggyannak ki, mígnem az igazság is felszínre tör és még egy pisztoly is előkerül.
Hogy mi lesz mindennek a vége?
Bő egy óra izgalom, nevetés és meglepődés az újabb csavarokon. Fordulatokból ugyanis nincs hiány, éppen ezért érezzük az amúgy is rövidke (70 perces) filmet még kurtábbnak: jól esett volna még legalább 20 percen át követni a szereplők közötti konfliktusok elmélyülését.
A film legnagyobb erénye az (azon túl, hogy végig leköti a néző figyelmét), hogy hiába a rengeteg meglepő csavar, a történet mindvégig hiteles és élvezhető marad, nem érezzük túlzónak, erőltetettnek a cselekmények alakulását, ami még az utolsó percben is megdöbbenti a nézőt.
Legnagyobb hibája pedig az, amit már fentebb is említettünk: túl rövid. Ezenfelül az sem nyilvánvaló számomra, miért lett a film fekete-fehér. Igaz, a színtelenség miatt olyan, mintha egy kis időutazáson vennénk részt és visszacseppentünk volna a ’30-as évekbe, és tény, hogy ettől egy különleges, karakteres hangulatot kapott a film. Lehet azonban, hogy a színek használásával még jobban visszaadhatták volna a szereplők különbözőségét és a film cselekménybőségét, felfokozott hangulatát.
Az viszont biztos, hogy feketén-fehéren kijelenthető: nincs még egy olyan film, melynek 70 percébe ilyen sok fanyar angol humort csempésztek volna.
A kérdés csak az, hogy a film megnézése után lesz-e kedved bármikor is házibulit rendezni és vendégeket hívni magadhoz.
