Hálásak lehetünk idén a magyar filmkészítőknek, hiszen számos olyan alkotással – a teljesség igénye nélkül: Az állampolgár, Kincsem, Kojot, Testről és lélekről, Jupiter holdja, Aurora Borealis, Budapest Noir – kápráztattak el és csalogattak moziba minket, ami után elégedetten dőlhettünk hátra, hogy igen, a magyar filmgyártás valóban újabb virágkorát éli. Az év végén pedig Antal Nimród teszi fel a pontot az i-re A Viszkissel. Egy izgalmas akciófilmre számítottam, helyette egy elgondolkodtató alkotást kaptam, ami még napokkal később is arra késztet, hogy Ambrus Attila életén és karakterén gondolkozzak. Ezt – a rendező mellett – nagyrészt Szalay Bencének köszönhetem, aki a Viszkis megformálásával, jó eséllyel bérelt helyet magának a legtehetségesebb és -keresettebb fiatal színészek közé.
Egyszer már láttad a filmet egészben, de akkor csak a stábbal, nagyon szűk körben. Milyen érzés volt ma, még ha szakmabeli sajtósokkal is, de nézőkkel együtt látni a filmet? Figyeltél a reakciókra, vagy mindent kizártál és csak a végeredményre koncentráltál?
Halálfélelmem volt. Elindultam lazán otthonról, és mire beértem, rájöttem, vadidegen emberek látják majd most, hogy én tulajdonképpen mit csinálok. Ahogy elkezdődött a film, összehúztam magam a székben, és már rémképeket vizionáltam, hogyan sutyorognak majd, hogy miért ezt a béna gyereket választották. Aztán valahogy megfeledkeztem erről az egészről, moziztam és élveztem a filmet. Átadtam magam az élménynek, és hagytam, hogy a történet magával sodorjon.
Ezek szerint nem volt olyan érzésed, hogy jaj, ezt is meg azt is másképp kellett volna mondani, játszani.
Dehogynem! Néha azért egy-egy hamis hang megütötte a fülem vagy belém hasított, hogy na, ezt nem így kellett volna. Ez természetes, ugyanakkor már teljesen felesleges.
Nem volt könnyű dolgod a felkészülés alatt. Hajnali edzések a szerep kedvéért, éjszakába nyúló órák és próbák a Színművészetin. A fizikai megterhelés egyértelmű. Fejben, mentálisan hogyan készültél a Viszkis megformálására?
A fizikai felkészülést jelentő hat hónap hozta magával a többit is. Meg kellett tanulnom egyszerre hatfelé figyelni, mindenkinek megfelelni, elkéredzkedni, beosztani az időmet, mindenhol ott lenni időben. Higgadtan, türelmesen kezelni a negatív kommenteket, hogy valamit biztos azért csinálok már így vagy úgy, mert én kaptam a szerepet. Elérkeztem az életemben ahhoz a ponthoz, ahol ki merem jelenteni, felnőttem. Amikor ráeszméltem, hogy vannak kötelezettségeim. Nem mondhattam azt, hogy nem megyek le hajnalban a kondiba. Feladataim voltak, amiket végre kellett hajtani. Kaptam egyfajta keménységet amellé, hogy mennyire infantilis tudok lenni.
Beszélgettettek arról Ambrus Attilával, hogy megbánta-e a történteket? Vagy annyi élmény és impulzus érte az évek alatt, hogy ma sem csinálná másképp?
Nem szeretnék Ambrus nevében nyilatkozni, de szerintem megbánta a tetteit, ugyanakkor nem csinálná másképp. Ha beszélgetsz vele, meg nem mondanád, hogy ez az ember sitten volt. Annyira friss az elméje, alkot, megnősült, ő még most le fog élni egy életet. Arról beszélgettünk, hogy nem a börtönben töltött évek voltak igazán rosszak, hanem a szökését követő három hónap, amíg bujkált és rettegett. Miután elfogták, már nem volt min izgulni, megnyugodott. Az élmények, az utazások, a szerelmek, a nők, az ételek, a pillanatok, amiket szerzett, nagy eséllyel megérték neki azt a 12 évet, amit le kellett ülnie.
A film első felében Ambrus Attila gyerekkorát ismerjük meg jobban, és a néző talán el is bizonytalanodik, mennyire van jogunk elítélni bárkit, ha valaki ilyen háttérrel és esélyekkel indult az életben, honnan tudjuk, mi hogyan cselekednénk hasonló helyzetben. Aztán a történet szép lassan átbillen, a Viszkist magával rántja a ringlispíl, és már rég nem a létminimum elérése a cél, hanem az élvezetek féktelen hajhászása, a Carpe diem-életérzésről szól már minden. Gondolkoztál azon, mi járhat majd azzal a hirtelen jött népszerűséggel, ami rád vár, hogyan tudod majd ezt tiszta fejjel kezelni?
Egyelőre nem érzem annak a hatását, abban az értelemben, amire te gondolsz. Azt már most is érzékelem, hogy a dolgoknak megváltozott a jelentőségük. Korábban, ha azt mondtam egy kocsmában, bármilyen kontextusban, hogy B*zmeg!, senkit nem érdekelt. Ennek most már más üzenete lenne. Alapvetően nem szeretek figyelni rá, hogy tudatosan felnőttként viselkedjek, de ez a korábban említett folyamat eredménye, hogy ezt meg kellett tanulnom. A népszerűség remélem, hogy nem fog elvinni. Több mint két éve kezdtük el A Viszkist, azóta folyamatosan vannak munkáim.
Nimróddal beszélgettünk erről: nem akkor száll el az ember, amikor minden fasza, amikor van meló és megy a szekér magától. Akkor, amikor gáz van. Amikor nincs felkérés és nem figyelnek ránk. Ilyenkor ébred fel bennünk, hogy De hiszen én megcsináltam ezt a filmet! Itt kezd el az ego dolgozni. Szóval, bízom benne, hogy amíg lefoglalom magam, addig nincs min aggódni. Nem készültem fel erre, de remélem, hogy tudom majd kezelni. Most csak örülök, hogy végre bemutatjuk a filmet. Kicsit olyan volt ez, mint amikor egy karácsonyi ajándék hónapok óta becsomagolva várja, hogy átadják, és izgulsz, vajon tényleg tetszeni fog-e.
