A Tagadj tagadj tagadj színdarab színésznőjével, Sztarenki Dórával beszélgettünk.
Éppen Az ismeretlen című darab fotós próbáját tartották, amikor elbeszélgethettem Sztarenki Dórával, két jelenet közötti szünetben. A színésznő Freud lányát játssza a darabban, ám amikor a művészi káosztól otthonos öltözőben hellyel kínált és törökülésbe helyezkedve, hajtűjével babrálva várta a kérdéseim, nyoma sem volt színészi játéknak a viselkedésében: Sztarenki Dóri ült előttem, a maga közvetlenségével és kedvességével.
Nem számítottam arra, hogy ennyire bájos, lelkes és megnyerő kisugárzása lesz, ezért hirtelen még hosszabbra nőtt a kérdések listája a fejemben, a rájuk adott válaszokból pedig egyre jobban formát öltött bennem a gondolat, hogy milyen rendkívüli jelenség is Dóri.
A Magyar Táncművészeti Főiskolán tanultál, hogyan kötöttél ki mégis a színészetnél?
A Terápia volt az első filmes megkeresésem, emiatt fel kellett adnom az ExperiDance-es munkáimat. Utána később még visszatértem a tánchoz, gyerekeket is tanítottam, miközben szép lassan egyre több prózai szerepet kaptam. Először csak a filmek, majd a színház is főszerepet kapott az életemben.
Tudatos volt a váltás?
Úgy voltam vele, hogy minden jó lehetősséggel élnem kell, aztán majd meglátjuk, mi lesz később. Mindez 5-6 évvel ezelőtt történt, akkor, 20 évesen még sokkal könnyebben elvállaltam a felajánlott munkákat.
Valami miatt mégis a színjátszást választottad a tánc helyett. Van valami plusz a színészetben, amit a táncolásban nem találtál meg?
Az aktív táncolás hiányzik az életemből. A tanítást élveztem, de úgy éreztem, egy fenékkel nem lehet ennyi lovat megülni. A színházi próbáim miatt nem tudtam a gyerekekkel annyit foglalkozni, amennyit szerettem volna. A színház egy teljesen másfajta világ, amitől jobban fel tudok töltődni. Szerencsére volt és van annyi felkérésem, hogy színészként keressem a kenyerem.
fotó: Takács AttilaSokaknak a Terápia és a Barátok közt jut rólad az eszükbe. Szerinted ez a két sorozatbéli alakításod jól jellemzi az eddigi munkásságod?
Azt gondolom, nagyon kevesen tudják, hogy a Barátok közben szerepeltem. Egy igazán kedves, jól működő csapatot ismertem meg ott. Azért próbáltam ki, mert kíváncsi voltam rá, hogyan lehet felvenni a fonalat egy olyan emberrel, akit szinte a forgatáskor látok először. A Barátok közt jó értelemben vett gyári tempóval működött, sokszor a jelenetek felvétele előtt is változtattak a történeten. Ez a munkastílus kicsit távol áll tőlem, nem tudtam úgy dolgozni, hogy jól érezzem magam.
Mi kell ahhoz, hogy jól érezd magad munka közben?
A karakteremnek legyen mélysége, a történetnek pedig íve, a rendezővel pedig át lehessen beszélni az egész művet, az elejétől a végéig. Legyen idő felvenni a dolgokat innen is, onnan is, hogy addig dolgozhassunk rajta, míg úgy érezzük, tökéletes lett a végeredmény.
fotó: Takács AttilaMelyik a kedvenc szereped?
Egy szerep akkor jó, ha nagyon aprólékosan van kidolgozva, így nőnek igazán a szívemhez. A Terápiában megformált szerepem nagyon meghatározó volt, de Pass Andi Napraforgójában is szeretek szerepelni, vagy az Álarcosbál Nyináját is nagyon kedvelem.
Szeptember 16-án, vasárnap Budapesten debütál a Tagadj tagadj tagadj című darab, mely a sportolásról és doppingolásról szól. Hogy álltok a próbákkal?
Nyáron, Balatonföldváron már bemutattuk, úgyhogy ki merem jelenteni, a darab kész, a közönségnek is tetszett, összeállt egy egésszé a történet. Csiszolni persze mindig lehet rajta, 2-3 napot próbálunk majd a pesti bemutató előtt. A karakterem elvileg a „jó versenyző”, aki nem doppingol, de mivel semmi sem fekete-fehér, a helyzet itt is árnyaltabb.
Te mivel doppingolod magad az előadások előtt? Van valamilyen szokásod, babonád?
Szeretem én kisminkelni magam előadás előtt, így valahogy jobban rá tudok hangolódni a darabra. A Napraforgóban mindig rajtam volt egy óra, amit otthonról hoztam el, és a kishúgomé volt. Egyszer, amikor nem vittem magammal a színházba, annyira bepánikoltam, hogy átszaladtam a legközelebbi plázába, hogy vehessek egy gyerekórát, amit aztán másnap visszavittem.
Más helyzetben nem szoktál pánikolni? Szabadúszó színésznőként nem fog el néha a félelem, hogy nem tudod, milyen darabban fogsz játszani 3 hónap múlva?
Próbálok élményként gondolni erre. Nem látom előre a hónapjaimat, és igen, ez néha nehéz. Ha van egy kicsit nyugodtabb időszakom, legalább tudok azokkal a dolgokkal foglalkozni, amikre eddig még nem volt időm.
Mit csinálsz, ha van egy szusszanásnyi időd?
Elsőként elmegyek mozogni, a barátommal, a családommal, a kutyáimmal vagyok. Régóta tervem, hogy megtanulok egy hangszeren, de varrni is szeretnék. Jó lenne, ha meg tudnék magamnak varrni ezt-azt.
fotó: Takács AttilaVan valamilyen kedvenc budapesti helyed?
A Gellért-hegyet nagyon szeretem, ide a kutyákkal is kijárok. Azt imádom benne, hogy bár a belvárosban van, nagyon csendes és nyugodt, teljesen más világ. A Városligetet is nagyon szerettem, mielőtt még elkezdték átalakítani, és a Hajógyári-szigetre is kijárunk néha kocsival.
Mi változott benned a pályád eleje óta?
Megtanultam kiállni magamért és hálásnak lenni mindazért, amim van.
Mit gondolsz, mi lesz veled 5 év múlva?
Fogalmam sincs.
És mit szeretnél, hogy mi történjen veled?
Nem tudom. Forgattam pár napot egy külföldi filmben, és felvillant bennem az ötlet, hogy kipróbálnám magam külföldön is. Fogalmam sincs,mi lesz velem 5 év múlva, akkor már 31 éves leszek, lehet, már gyerekeket szeretnék.
fotó: Takács AttilaNéha (Isten bocsásson meg ezekért a sorokért) az újságírónak nehéz a dolga, ha olyan interjúalanyt sodor útjába a munkája, akire képtelen ráhangolódni, aki nem tud rá mély benyomást tenni. Ez a beszélgetés egy teljesen másmilyen élmény volt.
Bár az interjú készítése előtt leginkább csak a Tagadj tagadj tagadj darabot írtam fel képzeletbeli programterveim közé, a beszélgetés közben már a Terápiát is újra akartam nézni, amikor pedig ezekkel a sorokkal koptatom a billentyűzetemet, már tudom (hála, hogy a fotós próbán láthattam Dórit), hogy Az ismeretlen bemutatóján is ott leszek.
