Christopher Nolanről nehéz nem szuperlatívuszokban beszélni, de miért is akarna bárki. A Memento, az újragondolt Batman-trilógia, az Eredet vagy a Csillagok között után nem hinném, hogy bárkiben maradt volna kétség, hogy Nolan egy zseni. Legújabb filmje, a Dunkirk pedig már tényleg csak hab a tortán.
Ha valaki a történetre lenne dióhéjban kíváncsi: 1940 májusának végén a diadalmasan előretörő német hadsereg bevonult Belgiumba, és a franciaországi Dunkerque közelében a tengerhez szorította a brit és francia katonákat. A legfeljebb 5 kilométeres szakaszon a szövetségesek több mint 300.000 embere szorult össze, és nem volt merre menekülniük. Az angol flotta különleges és váratlan akciójával, az úgynevezett Dinamó hadművelettel, mégis sikerült kijuttatni a frontvonalból a szabad világ utolsó hadseregét.
A megtörtént események köré Nolan kanyarított egy forgatókönyvet, mely 3 helyszínen és 3 idősíkon játszódik. A szárazföldön 1 hetet, a vízen 1 napot, míg a levegőben 1 órát követhetünk nyomon a 106 perces, a rendezőtől szokatlanul rövid filmben. Ez az újszerű megközelítés nem kelt zavart a nézőben, mégis olyan új perspektívából mutatja és köti össze az eseményeket, ami már önmagában izgalmat kelt. Ehhez társulnak olyan operatőri és hanghatások, amelyek garantálják a katartikus élményt, és azt, hogy a közönség fojtott izgalommal éhezik minden egyes következő filmkockára. Nolan rendezését Hans Zimmer zenéi egészítik ki, amelyekkel a feszültségkeltést egészen mesteri szintre emelik. (Mondtam én, hogy szuperlatívuszok, de ezek valóban őszinte megnyilatkozások.)
A film gyakorlatilag némafilm, dialógusok szinte alig vannak, de az embernek nincs hiányérzete. Nagy ívű szerepek sincsenek, tulajdonképpen minden karakter epizódszereplő, de ez talán éppen arra erősít rá, hogy a háborúkban szinte egy nagy arctalan masszává folytak össze az emberéletek. A Dunkirk az első pillanatban magával rántja a nézőt, és egészen a stáblista végéig nem engedi el. Végre egy film a mozikban, ami többszörösen megéri az árát.
