Rákász Gergely igazán különleges szereplője a magyar zenei életnek. Orgonaművészként a klasszikus zene világába kalauzol minket, egészen egyedülálló módon. Látványkoncertjei alkalmával ő maga narrálja a felcsendülő darabokat, melyeket képzőművészeti, tánc- és színészi elemekkel tesz még inkább felejthetetlen élménnyé közönsége számára. Nemcsak Magyarországot hódította már meg, de Európa és Amerika nagyvárosaiban is tárt karokkal fogadják előadásait. Hét szólóalbuma jelent meg, szülővárosa, Győr kulturális nagykövete és templomos lovag. Ráadásul végtelenül értelmes és szellemes beszélgetőpartner.
Egy korábbi interjúban azt mondtad, mindig te voltál a bolond gyerek, aki tudta, ki Mozart, de nem ismerte Madonnát. Jó értelemben véve voltál elrontva. A fiad most kétéves, rá is ez vár?
Óhatatlanul. Olyan közegből érkezik, ahol klasszikus zenét hallgatnak, nem megy akármi a tévében, könyvek vannak a polcon. Összeállt már a fejemben a lista, amit együtt fogunk elolvasni. Jókai vagy Gárdonyi – de mondhatnék még ezer nevet -, olyan dolgokat írtak, amiket át kell élni, és emberebb ember lesz, ha ezeket megismeri.
A konformizmus sokáig kifizetődő. Sok barátod van, ugyanolyan a cipőtök és egyformán fésülitek a hajatokat. A langyos pocsolya befogadja az embert. Rövid távon ez rendkívül kényelmes, de később nagyon nehéz kikeveredni belőle. Szóval igen, el lesz rontva. Jó értelemben. De azt gondolom, hogy ez nem baj, sőt. Az ilyen típusú emberek lehetnek később a szellem, a fejlődés, a társadalom motorjai.
Korábban úgy nyilatkoztál, hogy a szakma meglehetősen fanyalgó volt a látványkoncertjeidet illetően. Éri még kritika ezt az általad megteremtett műfajt?
Először is tisztázzuk, hogy egy látványkoncert nem egy hagyományos csinnadratta, ahol a zenét elnyomja a villogtatás. Ez a műfaj azért született, hogy a társművészeteken keresztül még jobban érthető legyen a klasszikus zene és az azt megálmodó művész.
Úgyhogy ma már nincs fanyalgás. Létrejött egy status qou, mindenki teszi a dolgát, ki-ki a maga oldalán. Szükség van az akadémiai vonalra is, és arra is, amit én űzök.
A művek, amelyeket előadok, okkal születtek. Egyrészt kikívánkoztak az alkotóikból, hiszen ezek a mérhetetlen tehetséggel megáldott művészek létezni sem tudtak, ha nem juttatták kifejezésre a bennük munkáló energiákat, másrészt ők is emberek voltak, vágytak az elismerésre. És mi lehet nagyobb ajándék Mozart vagy Gershwin számára, ha nem az, hogy emberek, még évszázadokkal később is az ő – szándékosan fogalmazok így – társaságukat élvezik? Úgy gondolok erre, mint az e-mailezésre. Nem kell elrepülnöd a világ másik felére, hogy megoszd a gondolataid, el tudod küldeni a szellemed egy részét egyetlen üzeneten keresztül is. Ugyanez történik a zenével, ráadásul időn, nemcsak téren át. Ebben az értelmezésben valóban ezeknek a zeneszerzőknek a társaságában vagy egy-egy koncert alkalmával, a lelkük esszenciájával találkozol. Ha belegondolsz, igazán misztikus találkozások ezek. Ez – a jobb kapcsolat – a lényege az én látványkoncertjeimnek. Engem kizárólag ez érdekel, és pontosan ugyanezért hagy hidegen a kritika.
Benned soha nem volt késztetés, hogy zenét szerezz, és így te is hátrahagyhasd a lelked egy részét az utókor számára?
Előfordult, de csak ideig-óráig. Ez egy teljesen más eszközkészlet. Én jó vagyok a színpadi jelenlétben, tolmácsolásban, megszólaltatásban. Schubert például összecsinálta volna magát a színpadon, ellenben Liszttel, aki nemcsak zeneszerzőnek, de előadónak is kiváló volt. Engem megbénít, ha arra gondolok, hogy Bach vagy Schubert mit alkotott, és hozzájuk képest én milyen keveset tudok. Emiatt nem érzek rá késztetést, hiányzik belőlem ez a fajta teremtő akarat.
Az én generációmat és a nálam fiatalabbakat gyakran éri a kritika, hogy mi már nem vagyunk elég kitartóak, nem szeretünk dolgozni, döntéseket hozni, felelősséget vállalni. Ez szerinted is generációs probléma, vagy ennek semmi köze ehhez, egész egyszerűen személyiségfüggő?
Ez mindenképpen létező generációs probléma. Instant világban élünk, ahol mindent készen, rögtön akarunk és kapunk is. Hogy magyarázod el a mai gyerekeknek az élet rendjét, akik nem rúgják a bőrt az utcán a barátaikkal, nem esnek el és szereznek sérüléseket, akik folyamatosan egymást lövik fejbe a virtuális térben, majd támadnak fel néhány pillanattal később? Csodálkozunk, hogy azok a fiatalok nem tudnak harcolni, akik úgy szocializálódtak, hogy pár másodperc után mindent elölről kezdhetnek, következmények nélkül? Ahhoz, hogy valakiből olimpikon, elismert művész vagy sikeres vezető legyen, évek, akár évtizedek kemény munkája szükséges, sok fiatal pedig, amit ma kitalál, azt holnapra akarja. Ez nem így működik. És ezt csak olyan gyerekek képesek felfogni, elfogadni, akik megfelelő nevelést kaptak, akikkel foglalkoztak a szüleik, és nem pusztán abból állt a gyerekkoruk, hogy bámulták a tévét, és ellenséges karakterekre lövöldöztek. A mai kialakult helyzet a mi hibánk, az idősebb generációé. Rengeteg értéket felrúgtunk, amit nem kellett volna, még ha jó szándékból is tettük. A technokratizáció pedig még tovább súlyosbítja a helyzetet. Ezek kemény szavak, de ez is hozzátartozik egy művész feladatához, hogy kézen fogja az embert, és vezesse, amennyire tudja, mert hihetetlenül nagy szüksége van mindannyiunknak felvilágosult, művelt, gondolkodó fiatalokra.
A beszélgetésünk végén diszkréten felhívtam rá Gergő figyelmét, hogy noha évek óta ismerjük egymást, még soha nem kaptam meghívást egyetlen koncertjére sem. Ha betartja az ígéretét, július 30-án a Városmajori Szabadtéri Színpadon végre részt vehetek egy előadásán, aki pedig hozzám hasonlóan szívesen töltene egy kis időt Bach, Mozart vagy Ravel társaságában, ITT talál bővebb infót arról, hogy ezt mikor és hol teheti meg Rákász Gergely tolmácsolásában.
