A Menedék (jól sikerült magyar fordítás, eredeti nyelven The Zookeeper’s Wife) megtörtént eseményeket dolgoz fel a Holokauszt idejéből. Antonina Żabińska és férje, Dr. Jan Żabiński a virágzó Varsói Állatkertet vezették, amikor 1939-ben náci megszállás alá került Lengyelország, és innentől kezdve a házaspárnak a Birodalom kinevezett zoológusának, Lutz Hecknek kötelesek jelenteni. Żabińskiék ellenzik Hitler nézeteit, több zsidó barátjuk is van, így a gettóból kiszöktetett zsidókat bujtatni kezdik a lakásuk alatti pincében, önmagukat és gyermeküket is komoly veszélybe sodorva ezzel. A történet ennyi röviden, és sajnos sokkal többet nem is sikerült kihozni a filmből.
Aki kíváncsi a mozira, semmiképp se nézze szinkronosan. Bár minden tiszteletem Balsai Mónié, aki kiváló tehetség, ebben a filmben mégis úgy szinkronizálta le az Antoniát játszó Jessica Chastaint, mintha az egy enyhe szellemi fogyatékkal élő úri kisasszony lenne, így hiába lett volna időnként egy-egy jelentben meggyőző Chastain alakítása, a szinkron teljesen hazavágta.
A film alatt végig olyan érzésem volt, mintha a készítők nem tudták volna eldönteni, hogy egy családi Disney-mesét készítsenek, sok kedves állattal, vagy egy más megközelítésből vizsgált holokausztfilmet. Nem tudtak dönteni, végül a kettőt mixelték, az eredmény viszont meglehetősen lelombozóra sikerült. Hiába ismerjük a történelmet, és tudjuk, milyen pokoli eseményeknek adott helyszínt Lengyelország a II. világháború alatt, a történet nem tudott hatni rám. Talán botorság részemről, hogy egy történelmi dráma esetében kiemelt fokmérőnek tekintem az elérzékenyülést, a hullajtott könnycseppek számát és a szorító érzést a torkomban, a szívemben vagy a gyomromban. Most nem éreztem semmit. Szép képek, díszletek, állatok, és sajnos összességében ez minden, amit a Menedék tud, pedig olyan gyönyörű, megrázó filmet lehetett volna készíteni ebből a hihetetlen, mégis igaz történetből. Kár érte.
A filmet március 30-tól vetítik a hazai mozik.
