Hangulatos, árnyékos kis utcácskák a hegyoldalban, a nyári hőségben remek fröccsöket kínáló kocsmák, magyaros éttermek, ahol cigányok húzzák a talpalávalót. Valamikor így nézett ki a Tabán. Hihetetlen, ugye? Most eláruljuk, mikor és hogyan pusztult el Budapest idilli környéke.
Jöttek a kelták, a rómaiak, a törökök, a németek, a rácok, és mindannyian hozzátettek valamit a város egyik legöregebb részéhez, a Budai vár mögött elterülő Tabánhoz. A leginkább rácok által benépesített területnek a sors rengeteg szeszélyét kellett elszenvednie, az 1800-as évek elején pedig majdnem teljesen megsemmisült.
A terület a törököktől kapta a nevét, akik Dabaghánénak, vagyis Tímártelepnek hívták a helyet. A Dabagháne másik írásmódja a Tabakhane volt, ebből alakult ki a magyarosított Tabán szó. A 17. században ide települő rácok miatt Rácvárosként is hívták a város ezen részét.
A Tabán történetében az 1810-es tűzvész okozta a legnagyobb pusztítást. Ekkor több mint 1000 épület omlott össze, és közel 100 ember vesztette életét. A tűzesetet egy Gierl nevű pintérlegény okozta, aki olyan ügyetlenül nyitott tüzet egy műhely udvarában, hogy lángra kapott a ház zsindelyteteje, mely pillanatok alatt átterjedt a szomszédos épületekre is. Sőt, még a kikötőt is elérte a tűz, így a pestiek sem tudtak a lángokban álló Buda segítségére rohanni. Az 1810-es tűzvészhez képest 1875-ben az Ördög-árok kiáradása csak a természet lágy simogatása volt.
A 19. század közepén, a sors újabb pofont adott a Tabánnak. A Lánchíd megnyitásának Buda és Pest közösen örült, kivéve a Tabánt, ami a híd miatt elveszítette révkikötői jogát, ezáltal egyik legfontosabb bevételforrásától esett el.
Az 1800-as években jelentősen megtépázott városrész lebontásáról a Fővárosi Közmunkák Tanácsa a század legvégén döntött, ám a világháborúk és gazdasági válság miatt csak az 1930-as évek végén kezdtek neki.
Horthy, a városépítész
Horthy kormányzósága idején nagyszabású terveket ötlött ki a Tabán felvirágoztatására. A Szent Katalin-templom plébániáját már 1895-ben lebontották, hogy ne álljon annak a 30 méter széles körútnak az útjába, mely a pesti nagykörút kistestvére lett volna. (Természetesen ennek is csak egy csökevényes változata készült el, ezt hívják ma Attila útnak.) Korábban Straub Sándor és Kolbenheyer Gyula a Gellért hegyre például palotát álmodtak meg, Varga József pedig a Szent Imre Gyógyszállót építette volna fel a Tabánban. A luxusépület egy 6 emelet magas, több, félköríves részből álló fantasztikum lett volna, ám csodák csodájára, végül mégsem készülhetett el.
A lepukkant, romos épületekkel tarkított Tabán házainak nagy részét 1936-ban bontották le, hogy Horthy egy menő fürdővárost terveztethessen ide. (Ne feledjük, ezzel egy időben Hitler is felfedezni vélte magában a nem létező építész zsenit, és hatalmas beruházásokba kezdett Berlinben Albert Speer segítségével. A két férfi a német fővárost Germánia birodalmi központjává akarta tenni, többek között úgy, hogy az ókori Róma épületeinek modern és sokkal nagyobb változatát akarták megépíteni – Horthy pedig természetesen vakon követte példaképe mintáját.)
Varga József a Döbrentei tér és Déli pályaudvar közötti részre kétszer hatsávos autópályát, függőkerteket, teraszos lakónegyedet, kaszinókat, irodaházakat és természetesen luxus fürdőkomplexumokat képzelt el, melyeket a Rác és Rudas fürdő vizei tápláltak volna.
Aztán jött a II. világháború, melyben sajnos ismét a rossz oldalra álltunk, majd az országot beszippantotta a szovjet tömb, ezért mondani sem kell, a fővárosnak a legkisebb gondja is nagyobb volt a Tabán viszonyainak rendezésénél.
Az 1960-as években józan paraszti ésszel gondolkodva a legegyszerűbb megoldást választotta a városvezetés: parkosította a letarolt épületek helyét. Itt rendezték meg a ’60-as évek felében a szocialista éra legpartisabb (hú, de nehezen illik ez a két szó egymás mellé) fesztiválját május elsején.
Azóta megint rendszert váltottunk és megint más dolgokkal foglalatoskodtunk, a Tabán pedig maradt olyan, amilyen eddig is volt: üres, kihalt, a dicsőbb, pezsgőbb múltját visszasirató utcák sora.
