Mi volt a legutolsó szép mondat, amit kaptál? – teszi fel a So-So projekt csapata a budapesti járókelőknek, mielőtt portrét készítenének róluk. Egy olyan céllal indították kampányukat, hogy felhívják a figyelmet a társas magány jelenségére és annak negatív hatásaira.
Kiállításukat november 12-én nyitják meg az Óvóhelyen. Vajon ki hogyan válaszolt? Hányan voltak, akik nem tudtak mit mondani? A So-So csapat tagjait, Varga Zsófiát, Koch Alexandrát és Palánki Alexandrát kérdeztük, akik beavattak minket a hogyanokba és miértekbe.
A projekt alcíme magyarra fordítva az, hogy „Egyedül vagyunk-e a kapcsolatok korában?”. Miért ezt választottátok szlogennek?
Palánki Alexandra: Elég feltűnő jelenség, hogy szinte mindenki a telefonjával a kezében, azt pötyögve, görgetve sétál az utcán, várja a villamost, utazik a metrón. Legtöbben a közösségi oldalakon tartják manapság a kapcsolatot barátaikkal, családtagjaikkal. Valójában azonban csak végigpörgetjük az algoritmus által kidobott bejegyzéseket, és közben sem az ismerőseinkkel, sem pedig a körülöttünk járkáló, várakozó emberekkel nem kerülünk kapcsolatba. Elszigeteljük magunkat a külvilágtól és mindenkitől, miközben azzal áltatjuk magunkat, hogy kapcsolataink még sosem virágoztak ennyire. Szóval emiatt választottuk szlogenként ezt a mondatot, hogy felhívjuk mindenki figyelmét arra, hogy az élet a telefonképernyőn kívül zajlik, és érdemes lenne valóban odafigyelni másokra.
Hogyan született meg a projekt ötlete, miért tartjátok fontosnak?
Varga Zsófia: Egy nagyon egyszerű indíttatásból, ami éppen azért igaz annyira, mert közhelyes. Ha bárki, bármilyen kis apró, szép gondolatot mond az utcán a barátjának vagy a családjának, az nem csak annak lesz jó, aki azt a gondolatot megosztotta, hanem egy szép pillanatot okoz a másiknak is. Úgy gondoltam, ezeket a helyzeteket érdemes lenne megörökíteni fényképek formájában. Ehhez hasonló koncepció már régebben eszembe jutott egy egyetemi projekt kapcsán, amit Szociofotónak hívtak. Az volt a feladat, hogy bármilyen témában készítsünk el egy fotósorozatot. Láttunk egy olyan példát, hogy hajléktalanoknak adtak kamerákat, hogy fényképezzék végig a saját napjukat, és később ebből született egy kiállítás. Számomra az volt a legérdekesebb, hogy sok portréképet készítettek, azokról, akik megálltak és beszélgettek velük. Ebből is látszik, mennyit jelentett nekik az a pármondatos beszélgetés a napjukban.
A kiállítás egyben egy kampány is, ezt hogyan kell érteni?
Varga Zsófia: A kiállítás nem csak a képek bemutatásáról szól, hanem egy felhívás is a jelenségre. Nincs konkrét célcsoportunk, mindenkihez szólunk. Azt szeretnénk, hogy aki betéved majd az Óvóhelyre a kiállítás ideje alatt, vagy, akit megszólítottunk az utcán a kampány keretében, picit gondolkozzon el az üzeneten, és a legközelebbi adandó alkalommal tegyen olyan gesztusokat, amelyekkel mások társas magányát enyhítheti. Kampányvideónkat online szeretnénk terjeszteni, így akiket nem értünk el a kiállítással, az is képet kaphat a kezdeményezésről.
Az utcai fényképezéskor milyen módszert választottatok a járókelők megszólítására?
Koch Alexandra: A fotózásokat igyekeztük úgy intézni, hogy a csapatunkból minimum kettő, de inkább három tag részt tudjon venni. Ebből természetesen egy a fotós szerepét tölti be, míg a többiek beszélgetnek az alannyal. Amiatt véltük ezt fontosnak, hogy lássák hogyan és kik is állnak a kezdeményezés mögött. A kommunikációt a kampányunk elmagyarázásával indítottuk. Minden esetben elmondtuk, ez egy egyetemi projekt, hogy egyfajta alapbizalmat teremtsünk. Vázoltuk a kampányunk célját, hogy a társas magány ellen szerveződtünk. Készültünk meghívóval is, hogy ne feledkezzenek el a kiállításról sem, ahol a saját és mások fotóját is meg tudják tekinteni.
Milyen technikával fogjátok elkészíteni a fényképeket, mire figyeltek?
Koch Alexandra: Hamar megegyeztünk, hogyan is nézzenek ki majd a képek. A legszebb ebben az volt, hogy szinte nem is különbözött az alapelképzelésünk a másik fotóssal. Alapvetően portrékat készítünk, premier plán képkivágásban és fekvő tájolással. Mindketten ezt támogattuk, így tudunk játszani a komponálásokkal. A képeket szürkeárnyalatosan fogjuk a közönség elé tárni, a hozzájuk tartozó kedves mondattal. Embereket, egyéneket szólítunk meg az egyhangú, szürke tömegből.
Szerző: Palotás Zsuzsi
