Kosztolányi Dezső 8 leggyönyörűbb szívhez szóló verse

Kosztolányi Dezső számos, sikeresebbnél sikeresebb novellát, regényt és műfordítást tudhat magáénak, az eredetileg 8 kötetből álló költészete azonban ténylegesen egyedülálló.

A 20. századi magyar irodalom egyik legnagyobb alakja minden életszakaszában, hol pár sorban, hol hosszabban kifejtve verseiben fogalmazta meg az általa átélt élményeket és gondolatokat, így a művek által pontos képet kaphatunk arról, hogy melyik élethelyzetet hogyan élte meg a poéta.

Összegyűjtöttünk nektek 8 verset, amelyekben a legtöbb ember számára is ismerős helyzeteket idéz meg: az igaz szerelem megtalálását, a szülővé válást, a belső bizonytalanság kezelését és a közeledő aggkor elfogadását.

Fotó: MTI

Akarsz-e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,

akarsz-e mindig, mindig játszani,

akarsz-e együtt a sötétbe menni,

gyerekszívvel fontosnak látszani,

nagykomolyan az asztalfőre ülni,

borból-vízből mértékkel tölteni,

gyöngyöt dobálni, semminek örülni,

sóhajtva rossz ruhákat ölteni?

Akarsz-e játszani mindent, mi élet,

havas telet és hosszú-hosszú őszt,

lehet-e némán téát inni véled

rubin-téát és sárga páragőzt?

Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,

hallgatni hosszan, néha-néha félni,

hogy a körúton járkál a november,

ez utcaseprő, szegény, beteg ember,

ki fütyürész az ablakunk alatt?

Akarsz játszani kígyót, madarat,

hosszú utazást, vonatot, hajót,

karácsonyt, álmot, mindenféle jót?

Akarsz játszani boldog szeretőt,

színlelni sírást, cifra temetőt?

Akarsz-e élni, élni mindörökkön,

játékban élni, mely valóra vált?

Virágok közt feküdni lenn a földön

s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Már néha gondolok a szerelemre

Már néha gondolok a szerelemre.

Milyen lehet – én Istenem – milyen?

Találkoztam tán véle messze-messze,

valahol Andersen meséiben?

Komoly és barna kislány lesz. Merengő.

A lelke párna, puha selyemkendő.

És míg a többiek bután nevetnek,

virágokat hoz majd a kis betegnek.

Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme.

Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.

Fájó fejemre hűs borogatást rak.

És kacagása hegedű-zene.

Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló.

Különös, titkos és ritkán mosolygó

Az éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csöndes.

Csak széttekint, és szobánkba csönd lesz.

Szerelmesek

A fejüket a tenyerükbe véve

úgy nézik egymást,

mint akik nem látták már ezer éve,

dajkálva lassan, elringatva gyöngéd,

szép mozdulattal

testük csodásan-égő drágagyöngyét,

majd szájukat a csókhoz igazítják,

keresve átkozott-zárt életüknek

a nyitját,

de tétováznak még, várnak sokáig,

eltávolodnak, úgy tekintenek föl

a messze mámor ködbe fúlt fokáig

boldogtalan szemük széjjelmeresztett,

nagy csillagával, hogy magukra öltsék

a könnyű vágyat, mint nehéz keresztet

és szájuk és szemük és benn a lelkük

reszket.

Kedves

Te meghalsz, kedves, s nem tudod, ki voltál,

álarcodat magadra szoritod,

s nem tudja senki, hogy voltál titok,

hogy voltál nékem ismeretlen oltár.

Úgy mégysz el innen csöndbe, lopakodva,

élő titok egy még nagyobb titokba.

Mert jönni fog egy egész-kicsi ősz,

napos, ártatlan, fáradt, graciőz,

kis fákkal és kis bárányfellegekkel

és végtelen és bús, akár a tenger,

és megkuszálja hullámos hajad,

szemed alá rak szarkalábakat.

S egy délután, ha ülsz az ablakodnál,

ijedve kérded: micsoda zenél?

És este búgni, bőgni fog a kályha

és künn az utcán fújni fog a szél.

Te sírva szólitod a Véghetetlent,

s felelni fog a föld és a göröngy.

Megütsz egy billentyűt s a hangja elzeng,

és összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy.

Szeretet

Mennyi ember van,

akit szeretek.

Mennyi nő és férfi,

akit szeretek.

Rokonszenves boltileányok,

kereskedősegédek, régi és hű

cselédek, lapkihordók, csöndes,

munkás írók, kedves tanárok,

kik vesződnek a kisfiammal.

Találkozunk mi olykor-olykor,

meg-megállunk, szemünk összevillan

s én még maradnék tétovázva,

talán, hogy elmondjam ezt nekik.

Mégsem beszélek, mert csak a részeg

aggastyánok, s pulyák fecsegnek.

Ilyesmiről szólni nem ízléses.

Meg aztán nincs is időnk.

De hogyha majd meghalok egyszer

s egy csillagon meglátom őket,

átintek nekik kiabálva,

hajrázva, mint egy gimnazista:

“Lásd, téged is szerettelek.”

Apa

Mily gyorsan távolodsz a nagy időben

tőlem, fiam.

Már idegesen kelsz föl az ebédtől,

eltünsz, szaladsz.

Ujságot olvassz, amikor beszélek,

kurtán felelsz.

Barátaiddal vagy. Üres a szobád.

Üres a lelkem.

Nem látod arcomon botor szerelmem.

Nem veszel észre.

Csikorgó hangom iszonyú tenéked.

Nehéz a kezem.

Anyád lett megint egyetlen barátnőm.

Vele beszélek.

Halkan említem hancúzó korunkat.

Hogy meg ne halljad.

Így hagytam el egykor én is apámat.

Ő is így ment el.

Nehéz sóhajjal, büszkén, átkozottan.

Vissza se nézve.

Ó, e magány a régihez hasonló,

mikor még nem éltél.

A reggelek hamut szórnak fejemre,

szürkék a delek.

Este a kertben nézem az eget,

a fákat, a lombot

S kérdem magamtól, miért nem érti

gyümölcs a törzset?

Sorsunk

Tanuld meg, porember, a sorsod: lemondás

s lemondani nekem oly fájdalmas-édes.

Ura a végzetnek, ki ezt megtanulja,

bánat és csalódás nem fér a szivéhez.

Nézd a természetet, mint vál elmulásra,

minden egyes ősszel lassan hervadozva

csüggedt mosolyában, hogy a világ lássa,

küzdelem és bukás a porember sorsa.

S tudok lemondani: oly édes-nyugodtan

hajtom le fejemet síri nyoszolyámra

s édes a lemondás: az élet torz-arcát

redőosztó kézzel mosolygósra váltja,

vérezve vesződünk viharzajos tusán,

míg végre a halál karján elalélunk

s fáradt szemeinknek a zűrzavar után,

a ciprusok árnyán dereng fel a célunk.

Hajoljatok meg a tomboló sors előtt,

mert az ő hatalma zabolátlan, örök.

Ha nem hajolsz, ledönt, mint vihar a tölgyet

s ravatalod ormán kárörvendve röhög.

Leteper a földre dühös küzdelemmel,

vasmarokkal legyűr a fekete sírba.

A temető minden kövére az ember

kudarca s a sorsnak győzelme van írva!

Párbeszéd magammal

És sokszor megfogom a kezedet,

akárcsak egy idegenét,

és sokszor a szemedbe meredek,

és a szemed egy kút, hideg, setét.

És mély.

És sokszor látlak ágyadon,

ha átkarol a fájdalom,

s mégis márványhideg az arcom,

s mikor te alszol, én nem alszom.

És sokszor átölellek csöndesen,

szívdobbanásaid búsan lesem,

és míg a tündérek körüldalolnak,

én megsiratlak, mint egy rég-halottat.

Kezembe veszem kis gyerekcipődet,

játékaid, poros emlékeid,

és kérdelek, nem integetsz nekik?

Nem félsz a percektől, mik zúgva jőnek

és elrabolják sűrű hajadat,

és gőgösen előrehajtanak?

Sokszor meg mintha koporsó szoritna,

hűvös szemfedő takar el

és jól tudom, ez az a fej,

amelyre rájő a halotti sipka.

És mégis itt vagy. Most szólok veled,

fogom kezedet és olyan meleg.

Mondd, hogy lehet, hogy lázadozva végre

lerogysz a ravatal vak szőnyegére,

és csak heversz, szomorú-halovány,

az éjszaka fekete vánkosán?

Ó hogy lehet, ó hogy lehet,

hogy egyszer lehunyod a szemedet

s örökre úgy maradsz?

Nem értelek.