Petőfi, Nemzeti dal, Kossuth, Pilvax, 12 pont, Batthyány, Múzeum kert, áprilisi törvények. Általában ezeket a szavakat társítjuk a magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseményéhez, hiszen mind az iskolai tantervben, mind a köztudatban főként ezek a témák merülnek fel az 1848-as szabadságharccal kapcsolatban. A stabil hátországot biztosító családanyákról vagy az újító szellemiségű, aktív politikai szerepet vállaló nőkről már kevesebb szó esik: mi most őket mutatjuk be.
„Föl a tett mezejére, polgártársnőim!”
Az 1848-as forradalom eszméje és nemzeti lelkesedése nemcsak a férfiak körében terjedt el, hanem a nőket is magával ragadta, illetve sok mindenben formálta vagy, bizonyos esetekben, újradefiniálta a szerepüket.
A szabadságharc mindenképpen jelentős mérföldkőnek számított abból a szempontból, hogy a magyar történelem addigi összeütközéseitől eltérően, több nő is – természetesen férfi öltözetben – fegyveresen harcolt a csatatereken, illetve a reformkor vívmányai közé sorolható az is, hogy egyre több hölgy ragadott tollat és fejezte ki politikai véleményét, akár versek vagy elbeszélések formájában.
A női emancipáció jegyében tevékenykedők mellett a hátországot üzemelő anyák és fiatal lányok voltak, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy békés mindennapokat biztosítsanak gyermekeiknek és fenntartsák a korábban bevett rutinokat. Ezen feladatok mellett, a kor felfogása szerint a nők forradalmi szerepvállalása a hősies honfiak és honleányok nevelésében, valamint a magyar nemzeti műveltség terjesztésében ki is merült, ám ez korántsem így volt.
A férfiak távollétében otthon is megváltoztak szokásos feladatköreik: addig sosem tapasztalt önállóságban lett részük, számos új szituációval és döntés meghozatalával találták szembe magukat, illetve a gyermekek, öregek és ápolásra szorulók segítése is mind rájuk szakadt. Gondosan varrták fiaiknak és férjeiknek a katonai egyenruhákat és zászlókat, miközben az egyre több sebesülttől roskadó kórházakban is helytálltak, illetve a halottak temetését is intézték.
Áldozatos munkájukért pedig a legtöbb esetben semmit nem kaptak cserébe: a szabadságharc leverésével a legtöbben elvesztették férjüket, apjukat, fiaikat, testvéreiket, vagy emigrálni kényszerültek, esetleg férjük politikai szerepvállalása miatt kemény börtönbüntetés várt rájuk.
A forradalom alatt háttérben tevékenykedő, csendes hősökről kevés forrás maradt fent, azonban a reformkorban felszólaló, sokszor a férjük révén már köztudatban lévő hölgyek hőstetteiről annál többet olvashatunk. Határozott egyéniségükkel, újító szemléletmódjukkal és az egyenjogúságért folytatott harcban mutatott kitartásukkal méltó módon írták bele magukat a történelembe.
Zichy Karolina (1818-1903)
A család legerőteljesebb egyénisége
Zichy Karolina, nővérével, Antóniával karöltve a kor talán legismertebb és legnépszerűbb hölgyei közé tartozott. Úttörő munkásságuknak köszönhetően a “Zichy-nővérek” kifejezés valóságos fogalommá nőtte ki magát már a 19. században.
Jelleméről sokat mond el, hogy unokája, Károlyi Mihály, Magyarország egykori miniszterelnöke „a család legerőteljesebb egyéniségeként” emlékezett meg nagyanyjáról. Karolinának nagy szerepe volt abban, hogy a férjével közös kastélya az arisztokrácia kedvelt törzshelyévé vált, ahol az összejövetelek során határozott megjelenésével, humorával és műveltségével hamar beilleszkedett a magyar politikusok közé.
Tekintélyét kihasználva pedig jelentősen hozzájárult a magyar szellemiség népszerűsítéséhez a főúri társadalom körében: a rendszeresen adott báljai keretében népszerűsítette a magyar táncokat és a magyar nyelv használatát, továbbá teret adott egy egészen új öltözködési stílus kialakulásának. Neki köszönhető, hogy míg a magyarok öltözködése mindig az adott külföldi divaton alapult, az arisztokrácia körében egyre népszerűbbé váltak a hazai gyártású anyagból készített, magyaros hímzett mintákkal borított estélyi ruhák, a férfiak körében pedig a korábban parasztok által viselt, gazdagon díszített mente (rövid, zsinóros, kabátszerű ruhadarab) újragondolt változata tért vissza.
Teleki Blanka (1806-1862)
Bálványozott bábok voltunk, legyünk emberekké
Az első magyarországi óvoda megalapítója, Brunszvik Teréz unokahúgaként Teleki Blanka már a kezdetektől nagy dolgokra volt determinálva, a több iskolában és óvodában tett látogatása, valamint külföldön szerzett tapasztalatai során pedig végleg egyértelművé vált, hogy a magyarországi nőnevelés helyzetét szeretné megreformálni.
Az utazásai alatt megfogant benne az ötlet, hogy a nők oktatásának fellendítése aktuális feladat lenne itthon, kitartásának és bátorságának köszönhetően pedig 1846-ban meg is nyitotta az első magyar nyelven oktató, hazafias szellemű leánynevelő intézetet Pesten, első körben az arisztokrata családokból származó lányok számára.
A célért folytatott küzdelme ebben nem merült ki, 1848 áprilisában a márciusi ifjak által megfogalmazott 12 pont mintájára tanítványaival együtt megjelentette a „nők egyenjogúsága ügyében” c. irományt, majd az 1848. május 7-ei, „Bálványozott bábok voltunk, legyünk emberekké” felkiáltású röpiratában kihangsúlyozta, hogy ahhoz, hogy a nők ténylegesen kiállhassanak emancipációs követeléseik mellett, először ki kell lépniük a “szellemi kiskorúságból”.
Rátermettsége és magas igazságérzete a szabadságharc bukása után sem szállt el: részt vett a forradalmárok rejtegetésében, illetve főtámogatója volt a forradalmi nyomtatványok további megjelenésének, ami az 1851-es letartóztatásához vezetett. Élete hátralévő részét különböző várbörtönökben töltötte, tetteit azonban sosem bánta meg: haláláig meggyőződése volt, hogy a jó ügy érdekében cselekedett.
Szendrey Júlia (1828-1868)
Egy nő több mint csak asszony
Szendrey Júliát a legtöbben csak Petőfi Sándornéként ismerik, pedig többet tett le annál az asztalra, hogy csak az egyik legnagyobb költőnk feleségeként emlékezzünk rá. Írói és műfordítói munkássága felett sem szabad elsiklani, de talán egyénisége és modern gondolkodásmódja a legmeghatározóbb, amelyek mellé az akkor közel sem átlagosnak számító megjelenése is társult.
Visszaemlékezések szerint, ő volt az egyik első nő Magyarországon, aki ruhák helyett nadrágot viselt, rövidre vágta a haját és a férfiakkal szivarozott, illetve az is újszerű volt, hogy számos arisztokrata kérő ellenére, apja akaratával szembemenve egy bohém életű, vándorszínész-költőnek mondott igent.
Újszerű szemléletét és haladó gondolkodását legjobban a naplójából és egyéb írásaiból ismerhetjük meg, amelyeknek visszatérő eleme, hogy senkit sem lehet elítélni az alapján, amit látunk, hiszen nem tudhatjuk, mi zajlik a másikban. Ezzel a reformkorban egyáltalán nem népszerű nézettel és céltudatos személyiségével sok kritizálója akadt, illetve sokaknak az sem tetszett, hogy nem óvta férjét a veszélytől, hanem még jobban hergelte az amúgy is heves vérmérsékletű Petőfit.
FunzineA forradalom iránti elköteleződését a nagy nyilvánosság előtt sem titkolta: 1849 áprilisában “testvéri szózatot” intézett a magyar nőkhöz, melyben arra buzdította nőtársait, hogy bátran küldjék harcba férjeiket, kedveseiket és fiaikat, hiszen ezen múlik, hogy „rövid idő múlva vagy egy szabad haza boldog gyermekei, vagy egy meggyilkolt hon szerencsétlen árvái leszünk.”
Petőfi halála után ismét a viták kereszttüzébe került, sokaknak nem tetszett, hogy hamar eldobta az özvegyi fátylat és 1850-ben hozzáment Horváth Árpád történészhez. Korai halála előtt, a következő sorokat címezte a benne kétkedőknek: „Engemet Sándorom emléke és oly sokszor kigúnyolt olvasmányaim, de mindenekelőtt szívem arról világosítottak fel, hogy egy nő több mint csak asszony, és ha megbocsáthatatlan vétkem ez volt, mert nem tudtam és nem akartam annyira elaljasodni, megtagadni nememet, hogy megfeledkezve minden női szeméremről és finomságról, egy a férj előtt oly kedves, de – erősen hiszem – minden művelt szívre és nemes lélekre undorító fotográf képgyűjteményben tudjak gyönyörködni, s azokat a férjjel órákig elnézni… ha ez volt megbocsáthatatlan vétkem, ezért pirulni, vagy bocsánatot kérni sosem jutott esztembe, s e vétkemre most halálos ágyamban is büszke vagyok…”