A hazai mozik február 6-án tűzték műsorukra Gyöngyössy Bence rendezésében A feltaláló című alkotást, mely Béres József egész országot megmozgató perének történetét dolgozza fel, miközben rendkívül hiteles látleletet is ad a hetvenes évek Magyarországáról. A film kapcsán a főhős megformálójával, Gáspár Tiborral beszélgettünk, aki a felkészülés és a forgatás részletein túl dolgos mindennapjairól is mesélt.
Köztudott, hogy előzetes meghallgatás nélkül választották ki Béres József szerepére. Hogyan fogadta a felkérést?
Nagyon érdekes pillanat volt ez, hiszen casting nélkül az ember ritkán kap főszerepet. Kabay Barna, a film producere váratlanul felhívott, hogy ne vállalják más munkát a nyárra, kezdődik a forgatás. Nagyon boldog voltam, szerencsésnek éreztem magam, majd utána egy kicsit megijedtem, hiszen mégiscsak Béres Józsefet, a 20. század utolsó harmadának egyik legnagyobb magyarját kellett megformálnom.
Voltak személyes emlékei Béres Józsefről?
Gimnazista voltam, amikor a per indult, és mivel akkoriban csak egy televíziócsatorna és két rádióadó volt elérhető, híreket hallgattunk esténként, másnap pedig az iskolában beszéltük meg a fejleményeket: hogy Béres megint egy kis éket vert a repedező szocializmusba. Mint minden fiatal, természetesen mi is nagyon szurkoltunk neki. Nehéz volt akkor elképzelni, hogy a rendszer valaha megváltozhat. Béres József ezért kiemelkedő alakja a 20. század utolsó évtizedeinek: a vidékisége, a magyarsága, a hazaszeretete mind-mind fontos üzenet még a mai ifjúságnak is. Remélem, hogy lesznek közöttük olyanok, akik felfigyelnek rá.
Hogyan készült fel a szerepre?
Dokumentumfilmeket néztem, és szakirodalmat is kaptam segítségként, de ezen túlmenően a forgatókönyv olvasása közben gyűjtögettem azokat a pontokat, ahol össze tudok Béres Józseffel kapcsolódni. Legyen az akár a kapálás, akár a motorcsónak-vezetés. Olyan egyszerű, emberi tevékenységeket kerestem, melyekben mi ketten fedjük egymást, melyekben azonosak vagyunk. Ha pedig vannak ilyen pontok, azokból kiindulva, térben és időben előre-hátra haladva, sokkal könnyebben meg tudom őt találni saját magamban, így pedig hitelesen tudom őt közvetíteni a mozivásznon vagy a televízióban.
Érzése szerint sikerült azonosulnia a karakterrel?
Ennek megítélését a nézőkre bíznám, de talán Béres József lényéből sikerült valami olyat megmutatni, ami nagyon fontos volt az akkori, és fontos a mai Magyarország számára is. Talán közvetíteni tudtam az állhatatosságát, a kitartását, a becsületességét, az emberszeretetét és a humorát. Béres József nagyon komplex ember volt, vidéken is minőségi életet élt. Kutatott, a földet túrta, közben operát hallgatott, színházba ment, egereken kísérletezett, emberekkel foglalkozott… Nagyon komoly minta lehet, és számomra egy kicsit a mai napig az maradt. Most is bennem van az emléke, pedig 2 évvel ezelőtt forgattuk a filmet.
Béres József életéről a televízióban tavaly már láthattunk egy négyrészes sorozatot Cseppben az élet címmel, mely egy időben készült a nagyjátékfilmmel. Hogyan képzeljük el a forgatást?
A két formátum tulajdonképpen egyszerre forgott, és nem is abban a szellemben vettük fel a jeleneteket, hogy egy adott részt a Cseppben az élethez készítünk, egy másikat pedig A feltalálóhoz. Úgy álltunk a munkához, hogy mi egy Béres Józsefről szóló anyagot hozunk létre, amiből majd látható lesz egy négyrészes sorozat, és később talán, ha lesz rá pénzügyi keret és közönségigény, egy nagyjátékfilm. Komplex módon kezdtünk neki, azt tartva szem előtt mind a dramaturgiában, mind a rendezésben, mind az operatőri munkában, sőt még a jelmezek, a díszlet és a színészek tekintetében is, hogy ebből egy napon akár mozifilm lehet. A végeredményeket látva én találok különbségeket: egyrészt A feltaláló tempósabb, hiszen a történet elmesélésére fele annyi idő áll rendelkezésre, mint a négy 55 perces epizód esetén; másrészt vannak benne motívumok, amelyek a Cseppben az életből kimaradtak, mások pedig éppen abban láthatók és a mozifilmben nem.
A feltaláló szereplőgárdájában nagyszerű művészeket találunk, akik a közelmúlt egy jelentőségteljes, igaz történetét mesélik el a nézőknek. A felvételek során érezhető volt mindez a stáb hangulatán is?
Ez az érzés valóban ott volt a levegőben, hiszen nem egy langyos szerelmi drámát vittünk színre, ami játszódhatna akár Buenos Airesben vagy Tokióban, hanem egy a magyar emberről és a magyar társadalomról szóló történetet. A teljes stáb – a kellékesekkel, öltöztetőkkel és sofőrökkel együtt – tudta, hogy mi most egy szelet történelmet mutatunk meg Magyarország életéből, ami nagyon fontos volt, és már akkor elindított valamit, ami nem sokkal később a rendszerváltás formájában teljesedett ki.
Kiket szólít meg igazán A feltaláló?
Főleg azok jönnek el megnézni a filmet, akik érintettek voltak akár betegség miatt Béres József drámájában, akár jártak is le hozzá, netán valamelyik családtagjuk állt vele összeköttetésben. Továbbá azok, akik annak idején figyelemmel kísérték Béres meghurcolását. Javarészt az én korosztályom vagy a kicsit idősebbek váltanak jegyet A feltalálóra, hiszen igazán ők azok, akik tudják, ki volt ez az ember. Viszont örülnék, ha két amerikai film között a fiatalok is látnának egy nívós hazai alkotást, amelyben a történeten és a szereplőkön túl a zene és a táj is magyar. Nem az árvalányhajas nagy magyarkodásra szeretnék utalni, hanem valami olyasmire, ami belülről, mélyen jólesik a nézőnek, mert érzi, hogy ide tartozik, ebben a kultúrában szocializálódott.
Mi volt a személyes benyomása az elkészült nagyjátékfilmről?
Ugyan láttam korábban a Cseppben az élet részeit, mégis azt gondolom, hogy A feltaláló egy teljesen más végeredményt hozott. Mivel a mozi egy közösségi tér, ahol 50-100 ember nézi egyszerre a filmet, a humora például egészen másképp hat, mint otthon, a tévéképernyőn keresztül. A nevetés valósággal hömpölyög, a közösség együtt nyilvánul meg, mert mindenkinek egyformán ismerős, amit lát, egyforma véleménye van róla és az egyformán szabadul fel belőle. Ilyen szempontból sokkal szerencsésebb a mozis műfaj. Tulajdonképpen a mozi filmSZÍNHÁZ, ott is közönség van, amit úgy érzem egy anyaggá, egy közösséggé képes teremteni a Béres Józsefről szóló film.
Több mint 200 eljátszott szerepére visszatekintve hol helyezkedik el a szívében Béres József karaktere?
A beszélgetésünk elején úgy fogalmaztam, hogy a felkérést hallva nagyon szerencsésnek éreztem magam. Ehhez hozzátenném, hogy amikor ezt a történetet forgattuk, épp 60 éves voltam. 60 évesen pedig egy a férfikorának és a pályájának talán már nem a felszálló ágában lévő színésznek nagyon nagy ajándék az, ami nekem megadatott. Az eddigi szerepeimből szándékosan nem állítok rangsort magamban, mert amelyikre gondolok, mindig azt szeretem a legjobban, de a Béres-film azért benne lenne az első háromban.
Van esetleg a jövőre nézve valamilyen szerepálma?
Sosem volt szerepálmom. A tapasztalatok azt mutatták, ha valakinek van, és eléri, annak a karakternek az eljátszása általában nem sikerül jól. Viszont nagyon élvezem, amikor belém látnak valakit. Ez Béres József esetében pont így történt: megláttak a vásznon az Anyám és más futóbolondok a családból című filmben, összenéztek és azt mondták: „Ott van. Ő az.”
Jelenleg a Miskolci Nemzeti Színház társulatának tagja.
Miskolcon nemrég mutattuk be Ibsen Vadkacsáját, melyből az ausztrál film alapján készített Rusznyák Gábor rendező és a társulat közösen egy rendhagyó adaptációt. Friss, mai darab lett: nem ibsenes, bajuszos-szakállas embereket lehet látni a színpadon, hanem XXI. századi, hús-vér karaktereket. A mi Vadkacsánk ráadásul Magyarországon játszódik, épp ettől olyan izgalmas. Közben pedig Sir Basilt alakítom a Luxemburg grófja című operettben, illetve Moliére Don Juanjában vagyok Sganarelle, Don Juan szolgálója. Utóbbi vígjáték. Imádom!
Napjai nagy részét kamerák előtt vagy a színpadon állva tölti. Hol érzi magát a legkomfortosabban?
Épp attól érdekes a mi szakmánk, hogy nem lehet igazán rangsorolni vagy különbséget tenni. A színész mindig arra nyitott, arra koncentrál, amivel az adott pillanatban foglalkozik. Ez akár egy nap két szerep is lehet. Elképzelhető, hogy nappal filmet forgatunk, este pedig már színpadon vagyunk. A színészet valahol egy kemény taposómalom, melyben helyt kell tudni állni, de ambícióval, ami nekem még van, és a hivatásunk szeretetével, élvezettel is lehet csinálni. Remélem, hogy én még itt tartok.