Eredetileg új filmje, a Drakulics elvtárs kapcsán ültünk le beszélgetni Nagy Zsolt színművésszel, az Örkény Színház társulati tagjával, de szó esett még a rá aggatott stigmákról, környezetvédelemről, fogyasztói társadalomról, ideálokról és kortárs fotóművészetről is.
Már a mozikban a Drakulics elvtárs. Te játszod az egyik főszerepet, de executive producere is vagy a filmnek.
Valójában nem tudom, ez mit jelent vagy milyen jogkörei vannak az executive producernek. Pék Csabi (producer – a szerk.) szerette volna, ha van egy belső gazdája is a filmnek, aki valahogy belülről támogatja meg ezt az egészet, hogy jobban magunkénak érezzük. Nyilván kapunk majd valamiféle kreditet ezért, fel lesz írva a nagy kredittáblára, aminek nem tudom, mi értelme van. Nem is érdekel, ne ez alapján válasszanak engem, hanem azért, mert ismerik a Nagy Zsoltit. Az érdekel, hogy kőkeményen dolgozzunk, és ne herdáljuk el azt a mérhetetlen mennyiségű pénzt, amit kapunk egy ilyen filmre. Hatalmas összegekről beszélünk, felelősen kell velük bánni, és a szívünket ki kell tenni, ha már kaptunk egy ilyen ajándékot.
Mi történt a forgatás óta, az elmúlt két évben?
Ennek a filmnek már rég ki kellett volna jönnie. Andy Vajna többször visszahívta a filmet, pedig az első tesztvetítésen 80% felett volt a tetszési index, ami nagyon jónak számít. Egy kis utómunka, és lehetett volna engedni, hadd menjen.
Mi a tesztvetítés lényege?
Mikor összevágják a filmet, és megvan már egy vezérhang, egy forma, meghirdetik a tesztvetítést, amire különböző korú civil emberek, 16-tól 70-ig, jönnek el. A vetítés után kitöltenek egy kérdőívet. Egy Mundruczó Kornél- vagy Hajdu Szabi-filmnél nem hiszem, hogy van tesztvetítés, vagy hogy befolyásolja őket, mit gondolnak az emberek. Bár kétlem, hogy Márkot (Bodzsár Márk rendező – a szerk.) az emberek véleménye változtatásra bírta volna, inkább Andy Vajna adott neki egy-két jó tanácsot. Jó ötletei voltak az öregnek, fogyaszthatóbb lett tőlük a film, ami romantikus vígjáték esetében nagyon fontos.
Hogyan kezdtetek el dolgozni Bodzsár Márkkal a te karaktered, Fábián elvtárs felépítésén?
Épp a Kitagadottakat csináltuk az Ódryn, egy trash metal őrületet, amire Olasz Renátó barátom vett rá, és ebben látott engem Márk, de előtte is ismertük már egymást, forgattunk együtt. Azt mondja nekem Márk fent az Ódry büféjében: „Úgy mozogsz, mint egy kurva laza feka, és én elhiszem neked. Van itt egy forgatókönyv, olvasd át, hogy lenne-e kedved hozzá.” Gondoltam, ez is valami náci vagy hülye állat. Mentem haza, olvastam a 22-es buszon a forgatókönyvet, aztán látom, hogy ez a főszerep. Mondom neki, „Te normális vagy, odaadsz így egy főszerepet, hogy olvassam át, érdekel-e?” Letettem a telefont, és megjelent egy hír a kijelzőn, hogy Tiborcz megvásárolta a vérplazmabankot, így a vérplazmadonorok hatezer valamennyi helyett csak négyezer körül kapnak majd. Itt a vámpír, gondoltam. Furcsa egybeesés volt, egy jelnek tekintettem, hogy el kell vállalnom a szerepet. Bennem volt még, hogy tényleg rám bíznak egy romantikus hőst?
Én lehetek Rómeó? Belenézek a kamerába, és akkor a nők majd azt mondják, ez kurva szexi?
Csányi Sanyi, S.O.S. szerelem, meg minden? Elképzeltem, hogy kapok majd szerelmes leveleket. Hát, leveleket még nem kaptam (nevet – a szerk.).
Beskatulyázva érzed magad az erős férfi archetípusába?
Valahogy mindig outsidernek érzem magam a legtöbb élethelyzetben. Meg vagyok sújtva egy ilyen fizimiskával, ami miatt az emberek tök mást képzelnek rólam, mint amilyen vagyok. Sajnálom, hogy egy odabaszós csávónak látnak az emberek. Ha baszogatnak, odabaszok, de egyébként szépen, nyugodtan szeretnék élni. Virágos kis lelkem van.
Szerintem nem létezik nagy, maszkulin férfiikon. Nem hiszek a hősökben, ugyanolyan törékeny és kicsi mindenki. A kisemberekben hiszek, akik teszik egyik apró lépést a másik után. Olyan keveset tudunk a világról, és olyan rövid az élet, hogy mire felocsúdunk, és elkezdünk valamit kapizsgálni, már vége is van.
Romantikus típus vagy?
Van egy romantikus fiú énem, amit próbálok belevinni minden munkámba. Fontos, hogy legyen lelke annak, amit csinálok, szerintem még a legnagyobb trógert is lehet szeretni. Vannak nagyon gonosz emberek, de nehezen adom fel a hitet, hogy mindenki menthető, a hibák pedig megbocsáthatók, ha beszélünk róluk. Ilyen filozofálgatásokkal készültünk a Drakulicsra is: folyamatosan reszelgettük a forgatókönyvet, gondolkodtunk a karakterekről és a helyzetekről, reflektáltunk az aktuális közéleti eseményekre. Izgalmas játék a filmkészítés, mert friss, valami ott helyben felszikrázik, de van olyan is, hogy nem. Lehetsz te bármekkora színész, ha egyszer látszik, hogy üres a kép.
Az előkészületek és a filmforgatás után jóval később jönnek ki a filmek. Nem veszítenek így az aktualitásukból?
Nem, a film hordozza ezeket a megfagyasztott pillanatokat, így tud eredeti és önazonos lenni. Jó játék a fotográfia, a pillanatok megragadása. Sokat foglalkozom mostanában kortárs fotóművészettel és fotográfusokkal, mint Derek Ridgers, Mike Brodie vagy Bruce Davidson. Ha valaki a fotókat mozgóképpé tudja alakítani, az már egy újabb szint. Renátóval (Olasz Renátó színész – a szerk.) fogalmaztuk meg nemrég, hogy azt keressük a filmben, ami értelemmel vagy legalább valami furcsasággal tölti meg az életet. Nem szólhat arról ez a 60-70 év, amit a Földön töltünk, hogy eszünk, iszunk, alszunk. Miért vagyunk életben? Mi az, ami miatt te megfogod ezt a kamerát (néz a fotós kolleginára – a szerk.), és azt mondod, nem túl izgalmas az alany, de valamit csak kihozok belőle?
Mire jutottatok, mi értelme a létezésnek?
Ezt nem tudom megválaszolni. Keresni kell, de mindig máshol bukkan fel. Fontos a nyitottság is. Lehet, hogy éppen a keresés az, vagy amikor egy új ízt megérzel a szádban, és tetszik; a sokszínűség, a változatosság, a lehetőség. Olyan rövid ideig élünk, hogy túl kevés dolgot ízlelgethetünk.
Itt vissza is kanyarodhatnánk Fábián elvtárshoz és a halhatatlansághoz. Neki van ideje.
Végtelenül szomorú. Gondolj bele, teljesen magányos út. Mindenki meghal, benne vagy egy folyamatban, amelynek nem lehetsz része, ki vagy zárva. Ezt a gondolatot erősen meg akartam fogalmazni ebben a filmben. Persze, hogy elégedettséggel tölt el, ha jót ehetek-ihatok, hozzábújhatok egy forró női testhez, megérinthetem a haját, puha párnára hajthatom le a fejemet, de ez végtelenül kevés. Nem szólhat a hasunkról és a vágyainkról az életünk.
Vágysz hosszabb életre, ami alatt többet tapasztalhatsz?
Nem tudom, meddig élhetünk. A lényeg, hogy itt és most mi történik. Ülünk, beszélgetünk, hozzuk ki ebből a legtöbbet. Mindemellett fel kell fognunk 2019-ben, hogy vége van a fogyasztói kultúrának.
Akkora luxus és pazarlás, amit ma filmkészítésnek nevezünk: egy gondolatért rengeteg pénzt elfüstölünk.
A stábot hozzák-viszik autókkal, zabálunk, szemetelünk, fő a kávé a szántóföld közepén, miközben a jegesmedve megdöglik, mert leolvadt a jég alóla miattunk. Nem tudom, hogy lehetne újracsatornázni ezt az egészet. Körültekintően kell élnünk, és fel kell ismernünk, hogy nem lehet ennyire pazarló az ember.
Bele tudod fogalmazni a saját gondolataidat, érzéseidet az alakításaidba?
Így élek a színpadon. Az alkotás folyamata egy aktív gondolkodás: pontosan arról beszélek a színpadon, mint amiről most neked. Azokat a gondolatokat, amiket egy drámaíró leírt, a mából fogalmazom újra. A saját szándékaimat mondom el más szavaival. Persze, tudatos vagyok, kontrollálom a hangomat, a mozgásomat, a gesztusaimat, a tekintetemet, de ez egy játék, szórakoztató.
Mi van akkor, ha kétszázszor játszod el ugyanazt a szerepet? Újrafogalmazol folyamatosan?
Nincs túl sok új történet az életünkben: születés, élet, halál, remény, hiúság, szerelem stb. Ezeket vizsgálgatjuk új aspektusokból. Elhagynak, és úgy érzed, mintha meghaltál volna, pedig ez csak egy kishalál, és mi a nagyra készülünk. Szeretek úgy gondolni az életre, mint a készülődésre a nagy utazás előtt. A színpadon leltározunk. Olyan is van persze, mikor nem történik semmi a fejedben, de el kell fogadnunk ezt az inaktivitást, mert ez is hozzánk tartozik. Na, ezért sem hiszek a macsóságban.
A macsóság nem jön össze a gondolkodással?
Nem léteznek macsók, de valamiért mégis megalkották ezt a képet. Ez egy belső vágy, hogy igenis létezzen olyan férfiikon, mint George Clooney: gazdag, sármos, izmos. Az ideálokat, legyen női vagy férfi, az a közeg határozza meg, amiben élünk. 50-60 évvel ezelőtt még a molett nők voltak szexik, ma meg a vékony, magas, szőke, babaarcú, puha bőrű lányok.
Hogy lesz egy típusból ideál?
A keresztény-zsidó kultúra, amiben élünk, erősen meghatározza az orientáltságunkat. A politika is az ideálokkal kampányol: ideális az a nő, aki szül három gyereket. Mi van a medőkkel, vagy azokkal, akik félnek ebbe a trágya világba gyereket szülni, vagy azokkal, akik nem szülnek, mert nem tudják, miből felnevelni a gyereket? A politika meg akarja mondani, milyenek legyenek a nők, a művészek, az emberek. Érdekes kérdés, hogy mi a társadalmi elvárás, és mi vagyunk mi, emberek, nélküle.
Nemrég elkezdtétek próbálni A legyek című előadást, aminek decemberben lesz a bemutatója. Mit lehet tudni róla?
Jean-Paul Sartre a háború után írta ezt a görög alapú drámát, amelyben megjelenik Isten megkérdőjelezése, a bűn és a bűntudat értelmezése. Sartre egy egzisztencialista filozófus volt, aki keményen kritizálta a társadalmat, különösen a burzsoáziát. Nem vette át az irodalmi Nobel-díjat sem emiatt, nem akarta, hogy beskatulyázzák. Ha valami szexi, akkor ez az.
Te megengedheted magadnak, hogy visszautasíts filmes felkéréseket?
Ha elolvasom a forgatókönyvet, rögtön látom, hogy egy szerep mennyi befektetett energiát kíván meg. Ha úgy érzem, nem éri meg, nem vállalom. Fél gőzzel nem csinálok semmit. Akkor is elutasítom a felkérést, ha csak a pénz a motiváló erő. Tök kevés pénzből is lehet jól élni, és úgy érezni, mindened megvan, pedig nyilván nem lesznek olyan dolgaid, mint a gazdag embereknek. Nekem sem lesz Los Angeles-i villám, pedig kurva jól néznék ki benne. Egy nagy márványlapon sétálgatnék egy 350 négyzetméteres nappaliban, meg a gránitteraszomon szürcsölgetném a kávét a medencém mellett. Volt már sok pénzem, de nem voltam boldogabb, mint amikor nem volt pénzem. Nem számít, kinek mennyije van.
Hogyan kezelitek a magánéleti nehézségeket a színházban?
Most halt meg a Csuja (Csuja Imre színész – a szerk.) második fia. Négy fiam van, el sem tudom képzelni, mit érezhet, de mégis itt van minden nap, az élet megy tovább. Példaértékű, amit csinál. Pont az mutatja meg egy közösség erejét, hogy mikor baj van, támogatjuk egymást. Megéri, még akkor is, ha nekem most hónapokig nem lesz jó emiatt, mert tudom, hogy a másiknak egyszer majd jobb lesz. Be kell vállalni ezeket az áldozatokat. Azzal, hogy ott állunk mellette a színpadon, nem kérjük számon, már segítünk neki. A nagyvonalúság a lényeg, ami sok emberben nincs meg sajnos. Most úgy tűnik, mintha én annyira bölcs lennék, pedig nem vagyok, csak hangosan gondolkozom. Egy mocskos, szemét, áruló, hazug ember is vagyok. Ki nem hazudott már életében? Szégyelljük is magunkat, hogy megvezettünk egy másik embert, de ezzel együtt kell élnünk, ilyenek vagyunk.
Fotók: Németh Kriszti – Egy jó kép rólad