Braun Róbert marketingstratéga, egyetemi oktató sokszor járt már Amerikában. Gyerekként, diákként, felnőttként, apaként egyaránt. Faltól falig Amerika című könyvében azt a rendhagyó tengerentúli útját írja le, melyet egy barátjával és lányaikkal tettek meg egy lakóbuszban, a keleti parttól egészen a nyugatiig. A regény nem útikönyv, noha az Amerikában látottakat is megörökíti, sokkal inkább egy izgalmas elmélkedés szabadságról, amerikai álomról, és arról, hogy ezek a kissé elvont fogalmak Magyarországon miként értelmezhetők.
Mit jelent ön számára Amerika?
A szabadságot. Ami csak kimondva látszik egyszerűnek. Nemcsak az elvont fogalomról van szó, legalább annyira egy érzést is jelent ez a néhány betű. A szabadság sokféle tud lenni, ezt a fajtát talán úgy lehetne legjobban megfogalmazni, hogy a mindennapi élet szabadsága – az érzés, a távolság, a magasság szabadsága.
Miben különbözik a leginkább Amerika Európától?
Amerikában minden emberben ott a vágy, hogy jobbá tegye saját magát, hogy az unió minél tökéletesebb legyen. Ez a patrióta Amerika. Európában ez másképp van. Itt évszázadok óta a nemzetek különbözősége és szembenállása határozza meg a kultúrát. Nem mondom, hogy az egyik jobb, mint a másik, csupán azt, hogy a sajátos USA-szabadság nagyon fontos, hiszen nemcsak a mindennapi élet szabadságáról szól, hanem az álmokéról is.
A könyvében kitér Trump politikájára, a jelenlegi amerikai közhangulatra. Ebben a miliőben is tartja még magát az amerikai álom?
Van egy olyan mondat a könyvben, hogy Amerika akkor is gyönyörű, amikor nem az. Ez is része a szabadságnak. A Trump-jelenség nem az elnökről, hanem a választóiról szól: az ő frusztrációjuk eredményezte, hogy egy ilyen embert a világ első számú vezetőjének választottak. Értem, ha meg nem is értem, hogy mi vezetett oda, hogy Donald Trump lett az USA elnöke.
A könyvében Barack Obama beszédének egy részletét idézi, melyben azt mondta, hogy ’de, lehet’ haladni és előrelépni a nehézségek ellenére is. Ezzel szemben a magyar mentalitást az egyik külföldi ismerőse története jellemzi, aki először a ’nem lehet’ kifejezést tanulta meg magyarul.
Nem lenne helyes azt állítani, hogy egész Magyarországra a „nem lehet”-attitűd a jellemző. Kétségtelen, van egy nagyon erős politikai-kulturális hajlama az itt élőknek arra, hogy ne a jót, hanem a rosszat lássák a másikban, a jövőt veszélyesnek, ne lehetőségekkel telinek értékeljék. Én ezt nem nemzeti karakternek gondolom, inkább világlátásnak. Egymásnak adjuk át a viselkedésformákat, közösen tanuljuk meg azokat a szokásokat, melyek aztán az egyes embereket is meghatározzák. Valaki ki tud ezekből lépni, mások nem.
Melyik amerikai élménye tett önre a legmélyebb benyomást, amit meg is írt a könyvében?
Nem tudom, lehet-e a mélységeket rangsorolni. A texasi Wichita Falls kisváros főútján, ha végigmegy az ember, érzi, hogy a harmincas években milyen nagy csoda lehetett az operájával, színházával, áruházával. Ma viszont azt látni, hogy mindegyik zárva van, pusztul a város. Ahol egykoron virágzott az ipar, ma kizárólag az állam a munkáltató. A másik vége az amerikai szabadságnak a rabszolgatartás máig élő borzalmasan bonyolult és drámai lenyomata. Ezt az alabamai Birminghamben értettem meg, ahol bemehetsz abba a kocsmába, ahol Rosa Parks és Luther King is járt, beülhetsz abba a székbe, amelyben ők is ültek, olyan emberekkel beszélhetsz, akikkel ők is beszéltek.
Doku-pikareszkként, útinaplóként definiálja a könyvet a fülszövege, de szerintem nagyon nehéz meghatározni műfajilag, hát még a célközönségét belőni. Ön szerint kik érdeklődnek leginkább a regénye iránt?
A rövid válaszom az, hogy fogalmam sincs. Pedig fontos kérdés, hogy ki a célcsoport. Sokáig kommunikációs szakkérdésekkel foglalkoztam, de amikor írtam, meg sem fordult a fejemben, hogy kinek is vetem papírra a gondolataimat. Az egyik barátom azt mondta, olyan érzés volt olvasni, mintha bementünk volna a kocsmába, és ott elkezdtem volna mesélni neki. Nem konkrét személyhez beszélek, hanem valakihez, aki éppen arra jár. Olyan vagyok, mint egy stand-up komédiás, a szemembe világít a fény, és nem is látom az arcokat. Ha valaki azt mondja, tetszett neki, amit olvasott, akkor az már jó, ezért érdemes volt megírnom.
Szerző: Tegdes Péter
