Borsi Flóra Photoshop segítségével manipulált képei meghódították az egész világot, szeptember 19-től pedig végre hazánkban is láthatóak lesznek a World Press Photo kísérő kiállításaként. A fiatal művészt elismerésekről, álmokról és az azokhoz vezető útról kérdeztük.
Már egészen fiatalon egyértelművé vált számodra, hogy művészi pályára lépsz. Kezdetben nem féltett a családod az anyagi biztonság hiányától, egy efféle instabil karrierúttól?
Dehogynem. Minden szülő dolga, hogy óvja a bátor, vakmerő lányát az esetleges csalódástól, és a bizonytalant biztosra váltsa a társadalom által preferált és elfogadott módokon. De én egy olyan családban nőttem fel, ahol nyugodtan próbálgathattam a szárnyaimat, belevághattam a lehetetlenbe és kockáztathattam, mert nem a választásaimtól óvtak meg, hanem az esetleges következményektől. Ha pedig valami nem sikerült, ők ott voltak és elkaptak.
A Photoshop királynőjeként ismer a világ. Hogyan zajlik nálad az alkotási folyamat?
Legtöbbször egy konkrét vízió után ragadok papírt, hogy létrehozzam a vázlatot a valóságban. Ezután fotókat készítek, majd az alapanyagot beillesztem a tervnek megfelelően egy kompozit képbe. A technikám, a fotómanipuláció segít eltörölni a médium adta határokat, lehetőséget ad az álmaim szó szerinti megvalósítására.
Több alkotáson dolgozol egyszerre, vagy mindig egyetlen egyre koncentrálsz?
Mindig egy képen dolgozom; elvonná a figyelmem, ha több művemen munkálkodnék egyszerre. Minden képnek van egy üzenete, amit a készülte közben érzek meg még jobban és erősítek fel. Azt gondolom, hogy a munkáim koncepciói üzenetek a tudatalattimból, vagy éppen, ha szentimentális akarok lenni, valamilyen kollektív tudat forrásából.
Hogyan fogalmaznád meg a saját művészi küldetésed? Mit szeretnél elérni az alkotásaiddal?
Azt, hogy ne felejtsük el, miért vagyunk itt és miért pont most: azért, hogy érezzünk, tapasztaljunk, átéljünk eseményeket és kapcsolatokat. Szeretném felébreszteni az emberekben azokat a gondolatokat és érzéseket, melyeknek magvait még gyerekkorukban szabadon öntözte a naivitásuk és amiket a társadalom konvenciói nélkül élhették át.
Többször nyilatkoztad, hogy autodidakta módon sajátítottad el a Photoshop használatát, illetve leginkább önmagadat fejlesztetted. Mit javasolnál annak, aki ugyanezt az utat járja?
Ejtsen sok-sok hibát! Én leginkább akkor tudtam valamit megtanulni és a tudást elmélyíteni, amikor egy problémát kellett megoldanom. Amikor létre akarunk hozni egy képet a fotómanipuláció révén, akkor önmagában egy problémát kell megoldanunk, program- és vizuális nyelven. Ez sok figyelmet igényel, illetve természetből vett inspirációt és a fizika törvényeinek tanulmányozását. Vizuálisan hazudni akkor lehet a legjobban, ha tökéletesen tisztában vagyunk az igazsággal, illetve ebben az esetben a valósággal.
Emellett azt ajánlanám, hogy nézzen sok-sok oktatóvideót, majd a látottakat vigye bele a saját munkájába, azonnal elsajátítva a különböző trükköket és megoldásokat, mert így van esélye ezeknek beépülni a tudatába.
Van olyan művész, akire felnézel, akit példaképednek tekintesz?
Frida Kahlo, hasonlóan hozzám, fiatal nőként is önarcképeket készített és alkotott minden fájdalma ellenére. Élete legnagyobb tragédiáival is a világot gazdagította – utánozhatatlan metaforikus megfogalmazásaival.
Melyik alkotásod váltotta ki eddig a leghevesebb – akár pozitív, akár negatív – reakciókat?
A legfrissebb, AMAZONAS című képem. Rengeteg pozitív visszajelzést kaptam miatta, hiszen globális problémát érint az amazonasi őserdő pusztulása. Szerintem egy alkotónak az a feladata, hogy a világnak mutasson olyan megoldásra váró, súlyos problémákat is, amelyekre az emberek maguktól nem figyelnének fel. Ugyanennél a fotónál viszont azt is megkaptam, hogy inkább csináljak valamit, ahelyett, hogy egy hülye képet posztolok. Ezért, bár nem gondolom relevánsnak a kritikát, létrehoztam egy adománygyűjtést egy amazóniai nonprofit egyesületnek, melyen már több mint 200.000 Ft jött össze.
Annak ellenére, hogy már 2014-ben megismerte a nevedet a világ, Magyarországon idén állítasz ki először, a World Press Photo 2019-es tárlatán. Mit gondolsz, eljött végre a pillanat, felfigyelt rád a hazai szcéna?
Hiányzott már Magyarországról a szakmai támogatás és a visszajelzés. Rosszul érintett, hogy a világ számos pontját járom, és úgymond ünnepelnek, míg itthon csak falakba ütközöm, és nem mutat érdeklődést irántam a hazai szakmai közeg. Ez a tendencia most végre megtört. Bár ilyen hatalmas lehetőséget, azt gondolom, hogy még külföldön sem kaptam, tekintve a World Press Photo-tárlat nagyságát és a Nemzeti Múzeum renoméját. Nagyon megtisztelőnek érzem ezt az alkalmat, és remélem, hogy aki eddig személyesen nem látta a képeimet, most boldogan veszi kézbe a kiállításra szóló belépőt.
A World Press Photo szervezőjével, Révész Tamással egyébként még évekkel ezelőtt felmerült a közös munka gondolata, de akkor még nem éreztem elég erősnek a portfóliómat ahhoz, hogy egy ilyen komoly eseményen megmutassam. Szerencsére az élet újra összesodort minket és több hónapnyi szervezés után találtunk olyan szponzorokat és támogatókat (Epson, Giclée Factory), akiknek a segítségével problémamentesen létrejöhet ez a hatalmas szakmai mérföldkő és egyben valóságos, de mégis filmekbe illő csoda.
Számtalan elismerésben részesültél az évek során. Maradt még olyan szakmai cél, aminek az elérése a szemed előtt lebeg?
Továbbra is sok vágyam van, de kivárom, hogy minden eljöjjön a maga idejében. A legnagyobb ezek közül egy képem kiállítása a New York-i Museum Of Modern Artban (MOMA). Sok mindent átéltem és nagyon sok minden megadatott, amivel nagyon is elégedett vagyok. Lehetőséget kaptam a szüleimtől, a világtól, és legfőképpen magamtól, hiszen megengedtem a biztonságra játszó elmémnek, hogy nagyot álmodjak, majd kitartással és egy jó nagy adag szerencsével lépésről lépésre valósítsam meg a céljaim. A siker kulcsa a kitartás. Ameddig valakinek megvan a két keze, a két lába és a magához való esze, addig nincs olyan tényező, ami bármitől is visszatarthatná.