Haumann Máté pontosan és határozott léptekkel érkezett az interjú helyszínére. Kezet ráztunk, majd bemutatta a vele együtt érkező angol barátját, akiről még később szó esik. Az interjú előtt még lőttünk néhány képet a Madách téren, megállapítjuk, hogy a nemrég kihelyezett Sissi-szobor nem a mi ízlésünk, majd bele is vágtunk az interjúba.
Máté arca másodpercek alatt képes átváltozni: a megfontolt, gondolkodó kifejezést a beszélgetés közben néha felváltja egy emlékeibe révedő, mosolygós tekintet. Míg beszél, nem hagyja, hogy a körülöttünk lévő zsibongás kizökkentse. Nekem és az interjúnak szenteli minden figyelmét, ami igen ritka és hálás pillanat egy újságíró számára.
Honnan érkeztél?
A Színművészeti Egyetemen tartottam egy Meghallgatás-technika a kamera előtt című gyakorlatot. Nagyon fontos, hogy felkészítsük a hallgatókat arra, mi történik egy meghallgatáson. Ilyenkor néhány percre van kiélezve a helyet, nincs rá több időd, hogy megmutasd, mit tudsz. Amikor a hallgatók a pályájuk elején kilépnek a castingszobából, 99,99 % az esély, hogy nem kapják meg a szerepet. Erre is fel kell készítenünk őket, főleg, hogy amikor kijönnek az egyetemről, az egész világot fel akarják falni.
Neked melyik volt a legrosszabb castingod?
Volt olyan, hogy összekevertem az ajtókat és zavaromban sikerült bemásznom egy ruhásszekrénybe, ahelyett, hogy kiléptem volna az ajtón. Az egy dolog, hogy bebújtam, na de ki is kellett jönnöm, ami azért picit cikibb volt… Egy másik alkalommal az Universal egyik hat évadra szóló tévéjátékának főszerepéért versenyeztem Amerikában, amit végül nem kaptam meg. Ez persze nem a legoptimálisabb helyzet, de arra kell gondolni, hogy ott voltam a castingon, megmutattam magam az embereknek, és majdnem összejött. Igenis lehetséges, hogy legközelebb sikerül.
Ezek szerint optimista vagy?
Igen. A szakmát jobban megéri a napos oldalról nézni. Persze nem könnyű, mert folyamatosan történik olyan, ami lehúzhatna.
Nagy kitérővel indult a pályád. Hiába vettek fel itthon a színművészetire, te mégis Londonban, a Guildhall School Of Music&Dramában tanultál.
Olyan volt ez, mint egy ejtőernyő nélküli szabadesés. Úgy álltam hozzá, hogy oda megyek, ahol munka van, ahol dolgozni lehet. Teljesen mindegy, hogy ez Magyarország vagy Anglia. Az, hogy a munkát folyamatosan műveljem, sokkal többet jelentett annál, hogy mindezt hol teszem.
Mi jut eszedbe elsőként a Londonban eltöltött éveidről?
Az óriási szeretet. 18 éves voltam, amikor kiutaztam, és akikkel ott összeakadtam, a mai napig fontos szereplői az életemnek. Látod, ide is egy olyan barátommal jöttem, akit 20 évvel ezelőtt, Angliában ismertem meg. Az iskolában nagyon figyeltek ránk, nem a szigorú pedellus-nebuló viszonyban dolgoztunk, nagyon demokratikus és nyitott közösség volt a miénk. Az ottani élményeim nagyon sokban alakítottak azzá az emberré, aki ma vagyok.
El tudnád képzelni, hogy visszaköltözz?
Nem feltétlenül. Az Egyesült Államok sokkal közelebb áll hozzám, pedig sokáig nem tudtam eligazodni azon a terepen. Los Angeles egy olyan vászon, ahol igenis nagyon jelentőségteljesen meg tudod határozni a saját körvonalaidat, senki nem skatulyáz be. Tudom, ez furcsának, paradoxnak tűnhet, mert Amerikában óriási filmgyárak működnek. Rengeteg ember megy ki, hogy szerencsét próbáljon, aztán elbukik, de feláll, és megint próbálkozik. A végére pedig már annyira megcombosodik, hogy valamilyen sikert biztosan elér. Amerikában az lehetsz, aki valójában vagy, olyan emberekkel veheted körbe magad, amilyenekkel szeretnéd, sokkal inkább élhetsz olyan életet, amilyet elképzelsz magadnak.
Nagyobb szabadság, több lehetőség van Amerikában…
Azért nekünk sincs okunk a panaszra, rengeteg produkciót forgatnak Magyarországon, és sok jó filmet készítettünk mi, magyarok is.
Ha már külföldi produkciókat emlegetsz: március 21-én mutatják be a Colette című filmet, Keira Knightley főszereplésével. A filmben te is szerepeltél. Milyen érzés volt Knightley-val dolgozni?
Felkészült és nagyon lelkiismeretes színésznőnek ismertem meg. Sok mindent tanultam tőle.
Mit gondoltál róla, mielőtt találkoztatok volna?
Elképesztő, hogy egy percre sem esik ki abból, amit csinál, nem tudod rajta kapni, hogy hazudik. Olyan elemi erővel tartja magát ebben az állapotban, ami már önmagában irigylésre méltó. Ilyet persze itthon is lehet látni, de mindig öröm rácsodálkozni, hogy egyes emberekben több van, mint amennyit gondolnánk róluk.
Ki számodra a szakmai etalon?
John Hurt. A Hercules című filmben a testőrét alakítottam. Rengeteg beszéltünk a szakmáról, sokat tanultam tőle mivel éjjel-nappal együtt filmeztünk, mi voltunk hozzá a legközelebb álló kollégák a forgatáson. Esténként otthagyta a luxus lakókocsiját és átjött hozzánk stikában cigizni. Ilyenkor be nem állt a szája, én pedig nagy érdeklődéssel hallgattam a sztorijait. Mivel a szerződése tiltotta, hogy rágyújtson, minden alkalommal el kellett dugni a cigarettát, amikor egy asszisztens elhaladt előttünk. Úgy viselkedett, mint egy kihágáson rajtakapott koleszos.
Valentin-napon lesz a legújabb filmed, a Kölcsönlakás premierje, melyben a nagyon kedves, szorgalmas és becsületes figurát, Balázst alakítod.
Jól látod a karaktert. Azért is örültem annyira ennek a felkérésnek, mert eddig mindig kicsivel negatívabb, sarkosabb karaktereket játszottam, akik másképp látják a világot. Balázs egyenes, kissé naiv, de nagyon szerethető.
A film egy színdarab alapján készült, melyben Dobó Kata szereplőként tűnt fel, most pedig rendezőként debütál. Mennyiben tér el a színdarab a filmtől?
Megnyugtató volt látni a színházban, hogy a recepttel semmi gond, szinte nem volt ember, aki ne nevetett volna a nézőtéren. Olyan ez is, mint egy jó koktél, ha ügyesen csináljuk, néhány összetevőt ki lehet cserélni. A sztori bázisa egy nagyon mulatságos alaptétel, rengeteg szerelmi kalamajkával. Nemrég láttam az elkészült filmet a filmlaborban, ahol hála az égnek úgy tapasztaltam, a film forgatásának vidám hangulata átragadt a vászonra is. Remélem, ezt a nézők is megérzik majd.
Kinek ajánlanád a filmet?
Nagyon sok emberhez állhat közel a Kölcsönlakás. Egy nagyon szerethető történet, amit szívvel-lélekkel hoztunk létre, és amivel egy kis derűt szerettünk volna csempészni a nézők életébe. Akkor leszünk elégedettek, ha mosolyogva állnak fel a moziteremből.
Az utóbbi időben nagyon sok magyar film készült. Volt olyan, amiben te is szívesen szerepeltél volna?
A BÚÉK-ot nagyon szerettem, annak pedig különösen örültem, hogy a Kölcsönlakás előtt jött ki, mert úgy éreztem, ez a két film oda-vissza tudja egymást támogatni.
Milyen jó, hogy azt mondod, a két film támogatja a másikat, nem pedig egymás riválisai.
Nem hiszek az ilyen jellegű versenyszellemben. Lehet, picit elvontan hangzik, de én abban hiszek, hogy támogatni kell egymást. Van is miért, ugyanis nagyon jó filmek születtek az utóbbi időben Magyarországon, és nagyon tehetséges színészeink vannak, csak észre kéne venni.
Képek: Németh Krisztina