Képzeljük csak el, ahogy Budapest belvárosát a Duna ősi álmából felébresztett mellékága szeli ketté, a Deák tér felől egy hatalmas, New York-i stílusú felhőkarcoló veti a városra árnyékát, melynek kecses csúcsa összekacsint a Duna túlpartján, a Gellért-hegy tetején trónoló, 1000 méter magasra nyúló piramissal. A már így is épp eléggé izgalmas városképet fűszerezzük meg egy a szecesszió és az art deco határmezsgyéjén táncoló, grandiózusságában a Parlament kupolájával versengő zsinagógával, és egy az Andrássyval párhuzamosan futó sugárúttal, és meg is érkeztünk az idei első Budapest Uncovered cikkének alternatív valóságába!
Felhőkarcolók
Az 1930-as évek gazdasági boomja példátlan lehetőséggel kecsegtetett a fővárosi építészek számára: a városvezetés végre nyitottnak látszott a fellegek felé magasodó toronyházak ötletére, a szédítő magasságokba törő épületek tükörképében meglátva Horthy István Magyarországának hatalmát és gazdasági erejét. A korszak legtermékenyebb felhőkarcoló-tervezője cím kétségtelenül a norvég származású Gregersen Hugót illeti, akinek az Orczy és Rókus felhőkarcolókról (előbbi 34, utóbbi 27 emelettel megálmodva) szóló terveit néhány nagyságrenddel költséghatékonyabb megoldások kedvéért vetették el: a Rókus kórház maradt ott, ahol volt, az Orczy-ház helyére pedig neogótikus felhőkarcoló helyett a klinkertéglás Madách-házak kerültek. A Madách-házakhoz kapcsolódik az Erzsébet királyné nevét viselő második számú budapesti sugárút terve: a belvárost a Városligettel összekapcsolni hivatott boulevard hasonló sorsra jutott, mint Gregersen épületei: bár néhány útban álló épület bontására sor került, a terveket végül 1939-ben elvetették a projekt csillagászati költségei miatt. A meg nem épült Budapest utcáin sétálva nem csak a Madách térre, de a mai Városháza parkra sem ismernénk rá: a park mögött elterülő barokk Városháza helyére a kor megannyi felkapott építésze tervezett vadonatúj, merész épületet. Ha például akkoriban Kertész Róbert és Weichinger Károly tervei valósulnak meg, a Deák téri evangélikus templom és a város egyik legnépszerűbb karácsonyi vására helyén ma egy gigászi, amerikai stílusú felhőkarcoló díszelegne, egy 30 emelet magas óratoronnyal emlékeztetve mindenkit sok kilométeres körzetben a pontos időre.
A Nagykörút-csatorna
A gondolat, hogy a Duna egyik rég kiszáradt mellékágát szabályozott csatornaként újranyissák 1842-ben ütött szeget Reitter Ferenc, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa első számú mérnökének fejébe, de első kidolgozott tervét két évtizeddel később, 1865-ben mutatta csak be. Reitter elgondolása szerint a hajózható vízi út kiépítése mindössze négy évet vett volna igénybe, és potom 11 millió forintból kivitelezhető lett volna (csak az arányok érzékeltetése végett: a Parlament épülete néhány évtizeddel később 19 millió forintjába került az állami költségvetésnek). A csatornát Reitter 2,5 méter mélyre és 36 méter szélesre tervezte, 12 hidat álmodott rá, 48 rakodóhelyet, északi és déli végén pedig zsilipkapukkal választotta volna el a Dunától.
Sajnos a fővárosnak nem állt rendelkezésére akkora összeg, amely Reitter tervének megvalósításához kellett volna, viszont így sem volt teljesen hiábavaló a főmérnök munkája: 1871-ben ugyanis a kanális tervezett útvonalában kezdték el kiépíteni a Nagykörutat.
Lipótvárosi zsinagóga
A 19. század második felében Budapesten egy valódi zsidó reneszánsz játszódott le, olyan egyedülálló szépségű, sajátos stílust képviselő épületekkel szaporítva a fővárosi látványosságok tárházát, mint a Dohány, a Kazinczy, és a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógák. Budapestnek tehát semmi oka nincs szégyenkezni, ha monumentális zsinagógákról van szó, ám az előbb felsorolt épületek egyike se tudta volna felvenni a versenyt a Lipótvárosba tervezett istenháza grandiózus méreteivel. Az 1899-es tervpályázat mindössze három kikötést fogalmazott meg: az épületnek szabadon kell állnia, legalább 3600 ember befogadására kell képesnek lennie, és nem kerülhet többe 1 millió forintnál. Összesen 23 terv érkezett be, többek között olyan nagynevű építészektől, mint Lajta Béla (akinek terve a Lajtától megszokott érett szecessziós formanyelvet ötvözte a középkori bizánci építészettel), ám az építkezést finanszírozó hitközség által meghatározott összeg alá egyetlen pályázónak sem sikerült lemennie, így hát az egész kezdeményezésből semmi sem lett. Foerk Ernő és Schömer Ferenc nyertes épületterve például egyedül a zsinagóga 70 méteres dupla kupolájára 6 millió forintot számolt volna rá.
Nemzeti Valhalla
Az utolsó érintendő témája a megvalósulatlanul maradt ám impozáns építészeti projekteket taglaló felsorolásunknak az úgynevezett Nemzeti Valhalla. A kolosszális emlékmű ötlete először a reformer gróf Széchenyi István fejéből pattant ki, majd pedig fia, Ödön porolta le 1871-ben: a két Széchenyi egy panteonszerű építményt képzelt el a Gellért-hegy tetejére felhúzva, amely a későbbi millenniumi emlékműhöz hasonlóan a magyar történelem nagy hőseinek állított volna emléket. Egy kis fásításon és a Citadella feltupírozásán kívül nem sok minden történt a Gellért-hegyen a következő évtizedek során, ám a honfoglalás ezeréves jubileumához közeledve újra az építészek napirendjére került egy magasztos emlékmű gondolata, amely egészen az első világháború kitöréséig foglalkoztatta a nagy kihívásokat kedvelő szakembereket. A német Adolf Wilheim egy jón stílusú akropoliszt tervezett a Citadella helyére, egy óriási, kezében fáklyát tartó Hungária szoborral kiegészítve. Medgyaszay István Panteonját egy Szent Korona-formájú kupola díszítette volna. Egy névtelen, nagy fantáziával megáldott építész pedig egészen odáig ment, hogy Wekerle Sándornak írt levelében egy 1000 méter magas, a Gellért-hegy helyére építendő piramisról szóló vízióját ismertesse, amely ha megépül, a mai napig a világ legnagyobb épülete lenne.
Vizy J. Márton
Kapcsolódó cikk: