Egy hosszú hétvégét töltöttem Marokkó egymillió főt számláló nagyvárosában, Marrákesben, ami nem várt módon vett rá, hogy kilépjek a komfortzónámból.
Este érkeztünk meg a marrákesi reptérre, ahová a booking.com-on foglalt riádunk (egy tipikus marokkói lakóépület) tulajdonosa taxit küldött értünk. Tudni kell, hogy a legtöbb riádnak nincs konkrét neve, így mikor kiléptünk a repülőtér ajtaján, fogalmunk sem volt, hogy az ott várakozó 30-40 sofőrből, akik kitartóan lengették a papírkartonokat, rajta egy-egy utcanévvel, ki az, aki ránk vár. Végül pár telefonhívás után, csodával határos módon megtaláltuk a város legmosolygósabb sofőrjét, aki hamar a hangulatos és hatalmas szállásunkra vitt minket.
Összesen három szint állt rendelkezésünkre, a földszinten egy tágas nappalival, konyhával és étkezővel, az emeleteken pedig két hálószobával, két fürdőszobával és legfelül egy tetőterasszal. A ház remekül fel volt szerelve mindennel, amire szükségünk lehetett, az egyetlen kivetnivaló, hogy nagyon magas volt a páratartalom és nem volt fűtés – ez, gyanítom, más riádokban sem jellemző –, ami napközben nem okozott különösebb problémát, hiszen napon a 20 fokot is elérte a hőmérséklet, de esténként akár 10 fok alá is lehűlt a levegő.
Másnap délelőtt elindultunk felfedezni a Medinát, a városfallal körülvett óvárost. A szállásunkhoz legközelebb található városkapun caplattunk befelé, ahol rögtön meg is tapasztalhattuk a marrákesi mindennapok esszenciáját. Épp akkor csengettek ki a helyi iskolából, így az utcát ellepte egy nagy csapat tinédzser, akik kíváncsi szemekkel tekintgettek felénk.
Voltak, akik integettek, köszöntek, mások csak mutogattak vagy megbámultak, de olyan is akadt, aki odalépett és angolul azt mondta, ez nem turistáknak való hely.
A nem kívánt figyelemtől befeszülve, nyers hús- és gyümölcsárusok között folytattuk utunkat a szűk kis utcákon át, amiken megfért egymás mellett a szamár, a szekér, a robogó és az autó is, mint szállítóeszköz.
Ahogy közeledtünk a turistáknak való helyek felé, egyre több európai embert láttunk, de a város nyüzsgése és bazárjellege nem változott. Egymást érték a bőrkészítők, a kerámia-, fűszer- és cipőárusok, akik egymással versengve invitálnak be üzletükbe minden arra járót. A legtöbben nagyon kedvesek és érdeklődők, szívesen mesélnek a portékájukról, amire rendszerint nagyon büszkék, és fontos, hogy kimondottan élvezik az árért zajló alkudozást. Elsőre általában legalább dupla árat mondanak, amit logikus érvekkel alá is támasztanak, de nem szabad megijedni a rámenősségüktől, minél határozottabb az ember, annál jobban szórakoznak ők is. Egyetlen egy dolgot vesznek halálosan komolyan, az árujuk minőségét, amit megkérdőjelezni semmilyen körülmények között nem ajánlott.
A medinai bolyongáson kívül három nevezetességhez látogattunk el, a Bahia Palotába és két botanikus kertbe, a Jardin Majorelle-be és a Jardin Secretbe. Általánosan elmondható róluk, hogy erős kontrasztot képeznek a bazári káosszal: amint belép az ember a kertekbe, megszűnik a zsibaj, helyébe madárcsicsergés lép, a kellemetlen szagokat pedig felváltják a természet illatai.
Igazi kis nyugalomszigeteken találtuk magunkat.
A hektikus Marrákesből egynapos kirándulásra mentünk az Atlasz-hegységbe. A túrát az Airbnb élménykeresőjében találtuk és körülbelül 30 euróba került. Reggel kisbusszal értünk jött a berber (Északnyugat-Afrika őslakos népcsoportja) túravezetőnk, Mohamed – ekkor tudtuk meg, hogy harmadik napja egy órával előttünk járnak a helyiek, ugyanis Marákkesben 2018-ban eltörölték az óraátállítást –, a félórás autóút során pedig tartott nekünk egy rögtönzött történelemórát a berber kultúráról. Első kitérőnk egy argánolaj kozmetikumokat előállító gyár volt, ahol berber lányok és asszonyok pucolják naphosszat az argándiót, majd készítenek belőle krémeket, olajokat és sminkeket.
A gyár hátsó kertjében reggeliztünk kenyérlepényt „marokkói Nutellával,”
leginkább a mogyoróvajhoz hasonló, argándióból készült édeskés krémmel és persze az elmaradhatatlan mentateával, amit tradicionálisan háromszor kell ki- majd visszatölteni a teáskannába, csak negyedszerre hűl le fogyasztható hőmérsékletűre. Pár percre megálltunk a berber fővárosban, mert Mohamednek fontos elintéznivalója akadt, illetve még néhányszor, hogy a tájban gyönyörködjünk, majd kezdetét vette a túra.
Amikor kiszálltunk az autóból rögtön 5-10 fokkal hidegebb volt a magaslat miatt, de szerencsére sütött a nap és mint megtudtuk, felfelé menetelni készültünk, úgyhogy az első tíz perc után meg is feledkeztünk arról, hogy fázunk. Mohamednek minden szembejövő, gyakran ló- vagy szamárháton közlekedő helyi lakos megörült, jobbról-balról megcsókolták, összenevettek párszor, nekünk pedig udvariasan, de azért távolságtartóan odaintettek. Gyalogtúránk változatos tájakon vitt minket keresztül, alattunk apró berber falvak terültek szét, míg a távolban havas hegycsúcsok magasodtak.
Egy hevesen csobogó vízesésnél lyukadtunk ki, ahol testet öltött a berber gasztroturizmus:
két férfi facsarta kézzel a mandarinlevet, aminek három decijét 300 forintért árulták, előttük pedig rozoga műanyagszékeken élvezhették a vásárlók a páratlan kilátást. Őszintén írom, ennél autentikusabb élményben nemigen lehetett volna részünk.
Úton-útfélen még egy elcsatangolt lovat is segítettünk befogni, majd hosszas séta után, fáradtan és farkaséhesen megérkeztünk Mohamed családjának házába, ahol nagynénje háromfogásos ebéddel fogadott minket a tetőteraszon. A királyi lakomát természetesen mentateával és egy kis ropogtatnivalóval kezdtük, amit zöldséges kuszkusz követett, benne főtt tojással, padlizsánnal, burgonyával, répával és datolyával. Ezután érkezett a csirke tagine zöldségekkel és fűszeres lencsesalátával, ami egy tradicionális észak-afrikai étel, melyet lassú tűzön, kerámiaedényben készítenek. Hogy emésztésünket segítsük, gránátalmával és a kertben termett almával fejeztük be az étkezést.
Ebéd után visszapattantunk a kényelmes kisbuszba, kellemesen elpilledtünk, majd húsz perccel később Mohamed keltegetett, mivel elérkeztünk a kirándulás utolsó helyszínéhez, egy az út szélén összetákolt fakunyhóhoz, ahol nem sokkal később tevegelésen kaptuk magunkat. Körülbelül húsz percet tölthettem Madonnával – így hívták a tevémet –, majd a kötelező mentatea után hazaindultunk.
Leírhatnám, mennyi minden történt még velünk Marokkóban, amire álmunkban sem gondoltunk volna, kezdve az utcákat ellepő, ételért nyávogó kóbor macskahadaktól a napjában többször felcsendülő, rádiókból harsogó imádságig, de legjobb, ha mindenki saját maga tapasztalja meg ezeket az élményeket. A Ryanair fapados járata lehetővé teszi egy távoli, idegen kultúra felfedezését megfizethető áron – kultúrsokk ide vagy oda, vétek lenne kihagyni.