A címben szereplő megállapítást a barátom tette montenegrói nyaralásunk egyik estéjén, miután napokon keresztül kizárólag balkáni zenéket hallottunk az éttermekben, a boltokban és a szórakozóhelyeken is. 10 napig voltunk a különös hangulatú országban, ahol nemcsak a montenegrói, szerb és albán emberek keverednek egymással, hanem a Balkán és a nyugat is. Nyaralási élménybeszámoló következik.
Előbbiből persze azért jóval több van (például a zene tekintetében is), s hogy a rossz részt az elején letudjam, már most elmondom, hogy a montenegróiak nem beszélnek angolul, a tisztaságra sem ügyelnek, a környezettudatosság fogalmáról valószínűleg sosem hallottak. A házak elég kuszán nőnek ki a földből a legmeghökkentőbb helyeken is, sok esetben pedig az utcáikat sem nevezik el, úgyhogy a tájékozódás távolról sem könnyű feladat.
Ha angol nyelvtudással rendelkező emberből nem is, kóbor macskából és kutyából azonban annál több van, és sajnos egyetlen város sétálóutcáján sem tudsz úgy végigsétálni, hogy ne állítanának meg a koldusok, akik az esetek többségében még csak gyerekek, és addig nem mozdulnak mellőled, míg határozott karcsapásokkal el nem hessegeted őket.
Bár Montenegróról nem sokat tudtam az indulásom előtt, kiderült, hogy egy gazdag múlttal rendelkező nép hazájáról van szó, viszont mivel lényegében mindig elnyomás alatt éltek, a történelemkönyvek margójára sem kerültek fel. Fénykorában a Velencei Köztársaság sarcolta meg a balkáni népeket, majd a napóleoni háborúk idején is sokat szenvedtek a mai Montenegró kikötővárosai. Ezt követte a Habsburg-elnyomás, majd a két világháború után megszülető Szerb-Horvát-Szlovén Királyság illetve Jugoszlávia, mely a balkáni szláv népcsoportokat egyesítette. Az önálló Montenegró 2006-ban született meg, amikor kilépett a Szerbiával kötött államszövetségből.
Montenegró legnagyobb vonzereje kétségkívül a magasba törő hegyei, melyekről a nevét is kapta (monte negró, alias fekete hegy), illetve a legtöbb partszakasz kristálytiszta tengerpartja. Érdekes, de az ország fővárosa (a tengerparttal nem rendelkező) Podgorica a turisták körében kevésbé népszerű, ellenben a Kotori-öbölben minden megvan, amire csak vágyhatunk, nem csoda, ha erre emlékszem vissza legszívesebben montenegrói nyaralásomból.
Magasba törő, csodálatos hegyek, hűsítő tenger, olaszos hangulatú, macskaköves utcácskák, középkori templomok és az a különleges, vad szépség, amitől Balkán a Balkán.
Montenegró „tengerparti fővárosa” Budva, ahol szinte egymásból nőnek ki a házak. Tito idejében hatalmas földrengés pusztított a városban, az épületek többsége romhalmazzá vált. Hogy megoldják a problémát, Tito boldog-boldogtalannak, (elsősorban a második világháborús veteránoknak) fillérekért adott földterületeket, hogy olyan házakat építsenek rajta, amilyeneket csak akarnak. A cél az volt, hogy újra benépesüljön a katasztrófa sújtotta város. A végeredmény enyhén szólva is eklektikus lett, de az előírásokról és szabályokról gálánsan elfeledkező magatartás a montenegróiak sajátja.
Bár engem személy szerint legalább annyira ámulatba ejtettek Montenegró kulturális kincsei, mint a tengerpartja, a turisták többségét inkább a homokos, vagy több esetben kavicsos strandjai vonzzák. A montenegrói strandokról érdemes tudni, hogy a vizükben tengeri sünök és apróbb rákok is lehetnek, így a tengerbe merészkedni vízi cipőben ajánlott. Azok pedig, akik nem tudnak úszni, mint ahogy én sem, fokozottan ügyeljenek, ugyanis a tenger mélysége nagyon hirtelen válik méllyé.
Mielőtt a nosztalgiázás teljesen erőt venne rajtam és könnyekbe törnék ki, amiért haza kellett jönnöm erről a fantasztikus helyről, be is fejezem az élménybeszámolóm.
Búcsúzóul megmutatom a kilátást, melyben minden este és reggel gyönyörködhettem a szállásunk teraszáról.
Mi másért lenne érdemes hajnalban felkelni, ha nem ezért a látványért?