Az instant sikerek korát éljük, véli Halász Glória, a Három tánc című film rendezője, aki arra vállalkozott, hogy megmutassa, jó munkához idő és sok lemondás kell. Dokumentumfilmjében egy I., egy V. és egy IX. évfolyamos balett-táncost követett végig egy tanéven keresztül, hogy megmutassa, mennyi verejték és önfegyelem van a mozdulatok mögött.
Halász Glóriával és a Három tánc három főszereplője közül kettővel, a jelenleg másodikos Ulrich Marcellal és a hatodik osztályos Mezei Ábellel beszélgettünk.
Glória, te korábban már a cirkuszi kulisszákat feltáró dokumentumfilmet is forgattál. Miért esett a választásod most a balettre?
Glória: Nagyon érdekesnek találtam, hogy ezek a fiúk ilyen fiatalon, 10-11 évesen egy olyan pálya mellett teszik le a voksukat, ami nagyon sok lemondással és nehézséggel jár. Ráadásul a klasszikus balettről sokan azt gondolják, kizárólag a lányokhoz köthető, ami azért nem teljesen így van. Ezért is választottunk a filmhez három fiút.
Miért pont Marcit, Ábelt és Dömét választottad ki?
Glória: Nem volt rá lehetőség, hogy egy balett-táncos növendék életét az iskola egész ideje alatt, 9 évig nyomon kövessük, ezért döntöttünk úgy, hogy három állomást mutatunk be, három korcsoportból választjuk ki a főszereplőket, akiket egy tanéven keresztül filmezünk. Mielőtt meghoztuk volna a döntést, beszélgettünk a tanulókkal, megismertük a személyes történeteiket. A három fiút nagyon hiteles személyiségnek tartottuk, akik szívvel-lélekkel táncolnak. Fontos volt számunkra, hogy picit személyesebb oldalról is megmutassuk őket, úgy, ahogy egy balett-táncost általában nem lehet látni. A filmben például kiderül Marciról, hogy szereti a második világháborút és a legót, Ábel pedig imád focizni és főzni. Kétszer is főzött nekünk, bár ez a rész sajnos kimaradt a filmből.
Fiúk, titeket mi fogott meg a balettben, miért jelentkeztetek balettiskolába?
Marci: Ezelőtt modern táncoltam, de az még annyira nem volt komoly, nem éreztem úgy, hogy erre tenném fel az életemet. Anyukámban merült fel az ötlet, hogy jelentkezzem, elvégre a klasszikus balett az alapja mindennek, vagy legalábbis minden tánchoz jól jön az itt megszerzett gyakorlat.
Ábel: Édesanyámnak tánciskolája van, nekem is ő tanácsolta, hogy jelentkezzek a januári felvételire. Mielőtt ide jöttem, sosem táncoltam, kicsit sem érdekelt az egész. Aztán megpróbáltam a felvételit és sikerült.
Egy éven át követett titeket a stáb a kamerával. Mennyire zavart, hogy folyamatosan vesznek titeket?
Marci: Amikor itt, az iskolában forgattak, először furcsa volt, a legtöbb diáktársam még sosem szerepelt kamerák előtt, még a tanárok is meg voltak illetődve egy picit, próbálták a kedvesebb arcukat mutatni. Az otthon készült felvételeket már kimerítőbbnek éreztem, volt, amit kétszer is fel kellett venni.
Ábel: Soha nem volt olyan helyzet, amikor Glória rossz helyen, rossz időben lett volna. A legkényelmetlenebb az volt, amikor a reggel fél hetes ébredésemet vették fel.
Marci, érdekes, hogy azt mondtad, a tanárok a jobbik arcukat próbálták mutatni. A filmben elég szigorúnak tűntek.
Ábel: Persze, hogy szigorúak. Gondolj bele, mi lenne, ha a mester nem szólna rá senkire, amikor elkezdenek ökörködni. Azért vagyunk itt, hogy táncoljunk.
Glória: És senki soha nem beszélt vissza nekik! Pedig voltak feszült helyzetek.
A filmben leginkább a balett iránti alázatotok ragadta meg a figyelmem. Fiatal korotok ellenére nagyon céltudatosak és fáradhatatlanok vagytok. Honnan fakad ez a kitartó lelkesedés?
Marci: Igazából most már teljesen mást jelent számomra a tánc, mint amikor elkezdtem. Nehéz, minden szempontból nehéz. De ha a színpadon vagy, beleéled magad a szerepbe, teljesen átszellemülsz. Fontos, hogy mindent megtegyek ezért a szakmáért, különben fellépés sem lenne. Alázat nélkül nem juthatnánk idáig.
Ábel: Nemcsak egy táncosnövendék lehet alázatos, hanem mindenki, aki komolyan gondolja azt, amit csinál. Nem mondom, hogy a legjobb akarok lenni, mert mindig lesznek nálam jobbak, de ha el akarsz érni valamit abban, amit csinálsz, az egész életedet alá kell rendelned a céljaidnak. Mindenkinek jólesik az előadások utáni ováció, ha tudja, hogy mindent beleadott, minden tudását megmutatta. Ha nem tudsz tiszta lelkiismerettel felállni a színpadra, és nem úgy távozol, hogy mindent beletettél az előadásba, nincs értelme csinálni.
Ábel, a filmben elhangzott egy olyan mondat a szádból, hogy nem volt gyerekkorod. Mit érzel, mi maradt ki?
Ábel: Inkább arról van szó, hogy keveset voltam otthon. Általában 12 éves korunkban – amikor én Oroszlányból felkerültem a fővárosba – még ragaszkodunk a szüleinkhez. Az első két hétben minden nap haza akartam menni, de aztán szép lassan megszoktam az ittlétet, összehaverkodtam a srácokkal, mára már egy nagy családként működünk.
Marci, neked is volt egy magható pillanatod a filmben, amikor az év végi eredményed négyes lett, nagyon elszomorodtál.
Marci: Most ötös lett! Nem vettem a szívemre, csak a tanáraim elhitették velem, hogy jó, amit csinálok, aztán az utolsó héten elvesztettem a fonalat, és nem úgy sikerültek a dolgok, ahogy szerettem volna. Kicsit igazságtalan, hogy csak kétszer néznek meg minket, és az alapján osztályoznak. Azt nem veszik figyelembe, hogy egyébként az egész tanévben hogyan dolgoztam.
Ábel: Nem a jegy a lényeg. Ha innen kikerülsz, úgysem az osztályzatodat fogják nézni. A próbatáncon kell majd bizonyítanod.
Amit a filmben is nyomon követhettünk, Kóbor Demeter balett-táncost külföldre is elkísértétek, amikor állást keresett magának végzős diákként.
Glória: Demeter később kezdte a tanulmányait, ezért az ő teste sokkal nehezebben idomult a baletthez, volt másfél év az életében, amikor fájdalomcsillapítókat kellett szednie. Az ő történetéből abszolút kiderül, hogy a diákok milyen fizikai fájdalomnak vannak kitéve. Nagyon érdekes, hogy mennyire nem lehet ezt rajtuk látni. A függöny elé nem lehet kivinni azt, ami a függöny mögött van.
Fiúk, milyen érzés volt, amikor először végignéztétek a filmet?
Marci: Vicces volt. Már egyikőnk sem úgy néz ki, mint a filmben. Furcsa volt visszanéznem magam, nem vagyok az a típus, aki ezt annyira élvezné. Az alapkoncepció nagyon tetszett, jó volt látni, hogy a sajátom és Ábel évfolyama között mekkora technikai fejlődés van.
Ábel: Nagyon jól betalált a történet, vicces részek is voltak benne. Apám filmes, ő is dicsérte, mennyire jók a fények, a vágás, a kameramozgás. Sikerült a filmnek valóságosan bemutatnia azt, amiről ez a pálya szól.