Kevés olyan tehetséges zenésszel találkoztam, aki fiatal kora ellenére annyira lelkes és elhivatott lenne, mint Pálfalvi Tamás, trombitaművész. Tamás bejutott a fiatal tehetségeket felkaroló Rising Stars-program legjobb 6 pályázója közé, ezért egészen májusig koncertsorozatával járja be a nagyobb európai hangversenytermeket.
Tamás élete nem egyszerű: a rengeteg fellépés mellett egy új szerepkörökben is helyt kell állnia. Beszélgetésünkkor éppen hatnapos a kisfia, Vencel, aki új, ám annál izgalmasabb kihívások elé állítja a trombitást. A zenészt azonban nem az apai szerepéről, hanem művészi sikereiről kérdeztem.
fotó: Dominik OdenkirchenHogyan szippantott be a zene világa?
A szüleimnek nem volt lehetőségük zenét tanulni, ezért szerették volna, ha a nővérem és én játszunk valamilyen hangszeren. Kiskoromban elcipeltek a zeneiskolába, ahová én egyáltalán nem akartam menni. Pár évvel később, amikor a nővérem elkezdett zongorázni, nekem is megjött a kedvem a zenéléshez, dobolni szerettem volna.
De most mégsem dobon játszol.
Nem is játszottam sosem, mert nem volt hely az ütős tanszakon, amikor jelentkeztem. Az egyik zenetanár mondta apának, hogy trombitás szám van, ki kellene próbálnom a hangszert, így kerültem a trombitáláshoz.
Mikor vált tudatossá a zenélés az életedben?
2002-ben, amikor a tanárom, Szabó István elindított egy országos trombitaversenyen. Ott hallottam, miket lehet csinálni ezen a hangszeren. Ezután jelentkeztem a Weiner Leó Zeneművészeti Szakközépsikolába, ahol Huszár Gábor növendéke voltam. Később az egyik kint tanuló barátom élménybeszámolói miatt a New York állambeli Bard College Egyetemre és a budapesti Zeneakadémiára küldtem el a jelentkezésem. Végül 3 évet tanultam a Bard College-on, utána pedig 5 évet a Zeneakadémián.
Milyen élményekkel, benyomásokkal tértél vissza Amerikából?
A kinti tanítási rendszerben az tetszett a legjobban, hogy először azt mondták el a diákoknak, miben erősek, mire tudnak építkezni. A hiányosságokat, hibákat csak finoman, apránként mondták el, hogy ne törjék meg a lelkesedésünket.
fotó: Dominik OdenkirchenElég sok versenyt megjártál fiatalabb korodban itthon és külföldön is. Nem élted meg teherként a zenélést?
Először fel sem fogtam az egésznek a súlyát. Gyerekként még nem kellett eltartanom magam vagy a családomat. Amikor elkerültem otthonról és Amerikában tanultam, már nem „babusgattak” a tanárok és szüleim, önállóan kellett gyakorolnom és fejlesztenem magam. Egy idő után már nem volt olyan könnyű jó eredményeket produkálni, mindig elsőnek lenni. Nekem kellett rájönni, mi lehetett az oka annak, ha valami nem sikerült olyan jól, ahogy terveztem.
Van valamilyen különleges szokásod a fellépések előtt?
A koncert napján szeretek egyedül lenni és sokat aludni, a fellépés előtt pedig nem maradhat el a zuhany, ami testileg és lelkileg is felfrissít.
Abban a megtiszteltetésben van részed, hogy beválogattak a Rising Stars-programsorozatába, melyet az európai koncerttermek szövetsége szervez. Mit gondolsz, a Müpa miért pont téged indított a versenyen?
Elsősorban szakmailag kell megfelelni, és olyan műsorokkal pályázni, ami leülteti a nézőket, kíváncsivá teszi őket. A trombita mostanában egyre nagyobb hangsúlyt kap a klasszikus zenében, egyre több zeneszerző komponál erre a hangszerre darabokat. Ráadásul a nagyobb koncerttermekben általában van orgona, ami nagyon izgalmas trombitával.
A Rising Stars egyik különlegessége, hogy a 6 nyertes zenész felkérhet egy művészt, hogy komponáljon neki egy darabot. Te Eötvös Pétert választottad. Mesélnél a közös munkátokról?
Péterrel többször dolgozunk már együtt. Elképesztően elfoglalt, már csak ezért, és óriási tehetsége miatt is nagy megtiszteltetés számomra, hogy komponált nekem egy darabot. Először három órán át beszéltünk az elképzeléseimről. Mutattam neki egy-két darabot, amelyeket izgalmasnak találok az extrém technikáik miatt.
Olyan lett az elkészült mű, amilyennek elgondoltad?
Igazából nem tudtam, hogy mire számítsak. Egy teljesen új darabról beszélünk, amiből bármi kisülhetett. A mű szenzációs lett. Nagyon magaménak érzem a Sentimentalt, de ez nem is csoda, hiszen gyakorlatilag tejesen rám szabták. Van egy része a darabnak, amikor egyszerre két hangszer van a kezemben, és felváltva kell rajtuk játszanom, elég gyorsan. Mivel itt a három ujjam helyett csak kettőt tudok használni előfordultak olyan fogások, amiket nem tudtam eljátszani, ezért Péter átírt egy skálát, úgy, hogy ugyanolyan virtuóz maradt a darab, mint az eredeti tervei szerint.
fotó: Dominik OdenkirchenHol fogsz fellépni a Rising Starsnak köszönhetően?
Amszterdamban volt az első fellépésem októberben, és május 19-én lesz az utolsó, Portóban. Összesen 17 koncertet adok Európa különböző országaiban.
Melyik fellépésedre gondolsz vissza legszívesebben?
Los Angelesben a Los Angeles Philharmonic-kal volt szerencsém játszani, a Hollywood Ballban, egy 18 ezer fős kültéri koncerthelyszínen. Olyan hatalmas volt, hogy a végén, a tapsolásnál 50 métert kellett besétálnom, pontosabban befutnom, hogy még a taps vége előtt odaérjek a színpad elejére.
Melyik országban találkoztál a leghálásabb közönséggel?
Ez sokban függ attól is, hogyan sikerül a koncert. Ha nyitottak vagyunk a nézők irányába, van kisugárzásunk, kellemes atmoszférát teremtünk, a közönség meghálálja. Itthon játszani számomra nagyon különleges, az itthoni vastapshoz semmi sem fogható.
Fiatal korod ellenére számos sikert tudhatsz magad mögött. Mit gondolsz, minek köszönheted az eddigi eredményeidet?
Soha nem érzem azt, hogy sok mindent elértem. Mindig azt keresem, mi újat tudnék csinálni. Egy szólistának állandóan meg kell újulnia, hogy ne unatkozzon a közönség, és persze én sem. Nincs megállás, nincs kifogás, csak szépen lassan haladni kell előre.
