Néha minden felnőttből előbújik a kisgyerek. Én akkor voltam legutóbb így, amikor nyáron a 21. Század Kiadó sajtótájékoztatóján bemutatták Az essexi kígyót. Persze még csak a borítótervet és a fülszöveg hozták nyilvánosságra, meg azt, hogy valamikor novemberben fog megjelenni a könyv. Azóta vártam mérhetetlen gyermeki izgalommal, hogy kezembe kaparinthassam a könyvet.
Utálok várni. Már csak azért is, mert ilyenkor hajlamosak vagyunk kicsit (vagy nagyon) túlizgulni a helyzetet, méghozzá úgy, hogy annak csalódás a vége. Ezért is féltem egy kicsit, amikor kezembe vettem a számomra mindeddig ismeretlen angol szerzőnő, Sarah Perry Az essexi kígyó című könyvét, mely az első Magyarországon kiadott alkotása.
A könyv, kár is lenne tagadni, elsősorban gyönyörű borítója miatt lopta be magát a szívembe – olyan, mintha a roxfortos diákok egyik tankönyve lenne. Másodsorban pedig azért, mert a tartalma alapján úgy gondoltam (helyesen), hogy egy olyan regényről van szó, melynek lapjain megelevenedik az angol vidéki lét atmoszférája.
A történet főszereplője Cora, egy frissen megözvegyült arisztokrata hölgy, aki fejébe vette, hogy kinyomozza az essexi kígyó rejtélyét, és rájön, milyen félelmetes lény tartja rettegésben Aldwinter babonás lakóit. Londont maga mögött hagyva vidékre utazik fiával és társalkodó- és egyben barátnőjével, Marthával.
Bár elvileg a különleges lény felderítése miatt utazott az Isten háta mögötti faluba, hamarosan más indokai is lesznek, hogy elidőzzön a semmi közepén. A község plébánosával, Will-lel először még csak kölcsönös szimpátiát éreznek egymás iránt, majd szép lassan egyre jobban egymásba habarodnak. Viszont a történetnek sajnos van egy kis szépséghibája: ő a jóságos és betegeskedő Stella, Will felesége.
Mindeközben Corának a fővárosban is akad hódolója, ő Luke, vagyis ahogy az özvegy hívja, „Manó”, a fiatal (és alacsony) orvos, aki egy bravúros műtét miatt könnyedén sztársebésszé válhatott volna, ha nem sérül meg gyógyíthatatlanul az egyik keze.
Kicsit olyan érzés a könyvet olvasni, mintha egy „sikerrecept” alapján íródott volna.
Vegyítsd egymással a legnagyobb angol klasszikusokat, végeredményként pedig megkapod Az essexi kígyót.
Cora alakja sokban emlékeztet az öntudatos, saját lábán megálló, néha makacs és öntudatos Jane Eyre-re, a szerelmi szálak és a zord angol vidék ábrázolása az Üvöltő szeleket juttatta az eszembe, a rejtélyes és félelmetes ördögi lény, az essexi kígyó pedig Sherlock Holmes sátáni kutyájának az esetére emlékeztetett.
Persze ez még nem jelenti azt, hogy a regény nélkülözi az egyediséget! A regényt átszövi a fanyar humor, levelezések teszik érdekessé a szerkezetet, és kirajzolódik előttünk a viktoriánus kor irodalmilag mindeddig kissé alulreprezentált szegmensei is. Perry ír az orvostudomány fejlődéséről, a város-vidék, babonaság-tudomány ellentétéről és a társadalmi problémákat okozó, egyre növekvő létszámú munkásosztályról.
Sőt, Cora alakjával többször is tabut sért az írónő: egyrészt megteremti a „víg özvegyet”, aki csak férje halála után kezd csak el élni,
másrészt egy olyan nőt ábrázol, akinek az életét korántsem az anyai szeretet, sokkal inkább a tudásszomj tölti ki.
Ha össze akarnánk hasonlítani a kiadó többi KULT Könyvével a művet (és miért is ne tennénk így?) talán kicsit kakukktojásnak érezhetjük ezt a darabot. Bár élénk ecsetvonásokkal ábrázolja viktoriánus kori vidéki Angliát, feltehetően nem akart olyan magvas gondolatokat vagy társadalomkritikát megfogalmazni, mint ahogyan azt A föld alatti vasút, vagy a Ragyog a hold tette.
A hangsúly sokkal inkább a szereplők közötti érzelmek és egy mára letűnt kor ábrázolásán van – és ez jól is van így.
A könyv olvastatja magát, s bár néha veszít a lendületéből, az írónő remek stílusa és hangulatteremtése miatt a kissé vontatottabb részeken is könnyen túlrághatjuk magunkat.
Noha a könyv nem pont olyan volt, amilyennek elképzeltem (persze sejtettem, hogy az elképzeléseim és a valóság nem fogja teljesen fedni egymást), a könyv olvasása élmény volt. Elrepített a hétköznapok valóságból és a viktoriánus kori Angliába repített. Ennél jobb helyre pedig nem is száműzhetett volna.
