Egy romantikusan realista festő, akinek stílusát Gustave Courbet, Wilhelm Leibl és Rembrandt formálta, tehetségét pedig az első pillanattól kezdve mindenki látta, még akkor is, amikor ő maga elbizonytalanodott benne. Budapestre először 19 évesen, 1863-ban érkezett meg, ekkor vacsorára csupán hébe-hóba tellett. Utoljára, 1896-ban pedig már világhírű festőként tért haza. De a bő 30 év alatt vajon merre járt a fővárosban?
Árva gyermekből lett mindenki ünnepelt művésze
Bár arra vállalkoztunk, hogy felfessük Budapest térképére a magyar festészet géniuszának lábnyomait, mindenekelőtt mégsem mehetünk el szó nélkül hullámzó életútja előtt. Így hát megadva a vázat a színes, budapesti eseményeknek, hadd meséljük el, hogy az 1844. február 20-án, Munkácson született Lieb Mihály Leóból miként lett mindannyiunk Munkácsy Mihálya.
A több száz év távlatából is ünnepelt festőművész 6 éves volt, amikor édesanyját elveszítette, majd két évre rá teljesen árván maradt. Ekkor nagybátyja, Reök István vette pártfogásába Békéscsabán, mígnem 1855-ben asztalosinasnak adta.
Pár évre rá a sors keze Szamossy Elekhez sodorta, aki felismerve a fiú tehetségét, elkezdte polírozni a csiszolatlan gyémántot. Munkácsy pedig végül a mester ajánlólevelével érkezett meg Pestre 1863-ban. Két évvel később a tudását már a bécsi képzőművészeti akadémián bővítette, de járt a müncheni akadémiára is, míg Düsseldorfban Ludwig Knaus, az egyik legnépszerűbb német festő volt rá nagy hatással.
A Németországban eltöltött idő semmiképp sem maradt nyomtalanul, ugyanis itt ismerkedett meg a bitumenes alapozással – amely miatt a képek idővel láthatatlanná sötétednek –, és a későbbiekben előszeretettel alkalmazta is a technikát.
Nevét 1868-tól, szülővárosára hivatkozva használta Munkácsyként, az 1870-es évekbe lépve pedig megannyi fordulópont billentette tovább életét. 1870-ben megízlelhette az igazi siker ízét a Siralomház c. műve által, egy évre rá Párizsba költözött, 1874-ben pedig Eduard de Marches báró özvegyével, Cécile Papier-vel kötött frigyet.
Mindeközben karrierje felfelé szárnyalt, hatalmas összegekért adta el festményeit, Charles Sedelmeyer osztrák műkereskedővel kötött szerződésének köszönhetően Amerikában is elismerték, palotában élt, műtermet bérelt, és a párizsi közélet meghatározó alakjává vált.
Egészségügyi állapota 1896-ban indult romlásnak, ekkortól kezdve szanatóriumban, majd az endenichi elmegyógyintézetben kezelték. Végül 1900. május 1-jén hunyt el. Bár az utolsó éveiben a száz legnevesebb franciaországi mester közé sorolták, hazai, budapesti gyökerei újra és újra Magyarországra húzták élete során.
A fiatal művész szárnybontogatása Budapesten
Egy időhurokkal visszarántva magunkat 1863-ba, azonnal Pest belvárosa lebeghet lelki szemeink előtt, hisz a fővárosba érkezvén Munkácsy első útja a Nemzeti Múzeumba vezetett – ahelyett, hogy Szepessytől kapott ajánlólevelével rohant volna a Képzőművészeti Társulat igazgatójához, Harsányi Pálhoz.
Mindenesetre a szerencse vele volt ekkor, ugyanis az Országos Képtár festményei mellett megismerhette Than Mórt és Ligeti Antalt is a múzeumban. Innentől kezdve, másfél éven át kettőjük fogta kézre a 19 éves művészt: Ligeti bemutatta Harsányinak, Than Mór átnézte a festményeit, illetve megengedték neki, hogy a Képtár lomtárjában dolgozzon.
A Budapesten töltött időszaka alatt megfordult az Egyetemi Könyvtárban is, ahol Petőfi, Jókai életműveivel, valamint régi festők életrajzaival gazdagította tudását. A pesti belvárosi reáliskolában, az Eötvös József Gimnázium elődjében pedig megszerezte végbizonyítványát annak érdekében, hogy bekerüljön a bécsi festészeti akadémiára.
De a források arról is árulkodnak, hogy fiatalkori szerelme miatt a budai hegyekbe is megannyiszor ellátogatott. Bár alighogy kinyíltak a románc bimbói, a viszonynak vége lett, ugyanis Ligeti lebeszélte Munkácsyt a házasságról.
A Föld nyelte el egykori otthonait
Egyes források szerint a Budapesten eltöltött másfél éve alatt egy Üllői úti hónapos szobában lakott, ámbár más írások két másik pesti lakást is említenek otthonául. Eszerint először a Lipót utcában, a mai Váci utca 78–80. számú telkén álló házban húzta meg magát.
A hajdani épületben egy Sonnenschein nevű folttisztítótól bérelt szobát, így adódott az is, hogy valamelyest Sonnenschein lett a festő első mecénása. Ugyanis Munkácsytól két arcképet és egy cégért is rendelt szállásadója, bár az utóbbit két napon belül ellopták a helyéről. Majd a következő évben a hajdani Huszár-házban alkotott, aminek napjainkban sajnos szintén hűlt helyét láthatjuk a Károly körút 3. szám alatt.
Az 1866-os izgalmak Budapesten
Bár 1865-től már egyre inkább kikacsintott külföld felé, Budapestre mindig vissza-visszatért. Legelőször 1866-ban, amikor a Rókus Kórházban mentették meg a teljes vakság veszélyétől. A festő pedig ahogy elhagyhatta a kórházat, többször is vendége volt a Kammon-kávéháznak (Kossuth Lajos utca 3., egykori Horváth-ház), ahol egy baráti társaság, a Kammon-kör építette szorgosan Munkácsy imázsát az akkori nyilvánosságban.
Az ottlétek egyik ominózus eseményeként történt, hogy egy este, a kávéházat elhagyva, játékból becsengettek házakba. Munkácsy pechére a Fenyítő Törvényszék csengőjét nyomta meg, így hát megtapasztalhatta, hogy milyen az éjszaka egy fogdában. A régi Városháza kőterében eltöltött órák pedig kiváló inspirációt adtak a Siralomházban és az Éjjeli csavargók c. művéhez.
Ünnepelt művészként a fővárosban
A későbbi esztendőkben már inkább volt Párizs az otthona, mint Budapest, mégis világhírű művészként is meglátogatta a fővárost. Ekkor pedig rendszerint a legújabb műremekekkel vagy éppen illusztris, külföldi társasággal együtt érkezett vissza hazájába, ahol jellemzően ünnepi fogadtatásban részesült.
Ezen látogatások közül nem hagyhatjuk szó nélkül 1879 nyarát, amikor előkelő, francia ismerőseivel együtt vette be az egykori Margit-szigetet. Az estét lampionok, cigány- és katonazenekar dallamai között kezdték a Nádorlak előtt, s végül az alsószigeti vendéglőben ropták Munkácsyval együtt. A fényes, jótékony célú ünnepséget egy elsüllyedt, francia hadihajó hozzátartozóinak javára rendezték. Ezzel is kifejezve hálájukat, hogy anno a franicák támogatták a szegedi árvízkárosultakat.
Bár magasra rakták a lécet a ’79-es ünnepéllyel, 1882-ben mégis sikerült túlszárnyalniuk, amikor a festőművész bemutatta a Krisztus Pilátus előtt című alkotását itthon. Ekkor több napon át ünnepelték Munkácsyt, megannyi díszvacsorát és -ebédet tartottak a város legfontosabb embereinek körében. A régi Műcsarnokban – ahol a képet kiállították – rendezett jelmezestélyen pedig Rubens-maskarában jelent meg a művész.
Ezt követően több műremekével is visszatért Budapestre, járt az Operaház megnyitóján, Feszty Árpád Bajza utcai műtermében is, mígnem 1896-ban végleg elhagyta párizsi műtermét. Utoljára a Pannónia Szállóban szállt meg, és a millenniumi ünnepségek alkalmából tért haza. Az egészsége ekkor már nem szolgált jól, de ő ennek ellenére is naponta többször kijárt az Ecce Homo c. festményének pavilonjába, hogy tovább tökélesítése a frissen bemutatott alkotását.
Munkácsy utolsó útja Budapesten
Bár Munkácsy Németországban hunyta le utoljára a szemét, örök nyugalomra a Fiumei úti Sírkertben helyezték. Endenich-ből hazánkba május 6-án érkezett meg a koporsója, amelyet a Nyugati pályaudvarról, gyalogos kísérettel vittek át a Műcsarnokba. Este 11 órakor festők, szobrászok, művésznövendékek fáklyát ragadtak, s Munkácsy özvegyével együtt lépdeltek a ravatal helye felé.
Ekkor már a város minden pontján fekete zászlók lengtek. Az utca két oldalán pedig sötétbe burkolózott tömeg alkotott sorfalat a menetnek. A ravatalban felállított koporsó körül művészek képviselői álltak őrt, akárcsak a temetés napján, május 9-én.
Aznap, ameddig a szem ellátott, gyászoló tömeg hömpölygött a gyászmenet útvonalán. A gyászkocsit tulipánok, pálmaágak díszítették, az utat karddal kivont egyetemi ifjúság törte a fáklyavivőkkel és a harsonásokkal együtt. Enyhe, májusi napnyugtakor köszöntek el tőle, örökre.
Funzine
