Május 4-én mutatták be Ken Kesey regénye alapján a Kakukkfészek című előadást Zsótér Sándor rendezésében a Radnóti Színházban. Néhány nappal a bemutató után beszélgettem a főszereplőt, Randle Patrick McMurphyt alakító Vilmányi Benettel, akit többek között olyan zseniális előadásokban láthatunk még, mint a Mi és ők, a Futótűz és a Gloria. Az előadáson túl kérdeztem színházi bakikról, interjúzásról és írói ambícióiról, ő pedig őszintén válaszolt.
Május 4-én volt a Kakukkfészek bemutatója, amelyben te alakítod a főszerepet. Láttad a filmes adaptációt? Merítettél belőle ihletet?
Az olvasópróba előtt elolvastam a regényt és megnéztem a filmet, de akkor még nem gondolkodtam azon, hogy fog mindez az alakításomba integrálódni. Zsótér Sándorral már dolgoztunk együtt az egyetemen, úgyhogy tudtam, hogy egy nehéz, komplex szöveggel fogunk majd dolgozni, ami nem hagyja a szellemi renyheséget.
Miről kell gondolkoznunk a Kakukkfészek kapcsán?
Zsótér mesélte, mikor először a kezébe nyomták ezt a darabot, azt mondták neki, hogy az elnyomó hatalomról szól, és fontos ma megcsinálni, mert rímel a társadalmi, politikai helyzetre stb. Ő azt mondta, nem tud és nem is akar így színházat csinálni, mert nem ilyen egyszerű a helyzet, az elnyomáshoz kellenek az alattvalók, akik – ahogy Zsótér Harding szerepében mondja az előadásban – „elfogadják a helyüket a rituáléban”.
Valami ilyesmi a lényege Zsótér monológjának is a nyuszikról és a farkasokról. Te melyik vagy?
Nyuszik vagyunk mindannyian.
Min múlik, hogy közel kerül-e hozzád egy előadás gondolatisága?
Ez attól függ, hogy a rendező figyelembe veszi-e a színész személyét, vagy zsánerek, pofa, esetleg igazgatói nyomás alapján választ ki valakit egy szerepre, és teljesen mindegy neki, hogy én vagy mondjuk, Olasz Renátó üvöltözik a színpadon. Szerencsére gyakoribb az első eset, amikor magamról beszélhetek egy szereplőn keresztül.
Melyik előadásban nem tudsz magadról beszélni?
A 10-ben. Ez inkább egy írói bravúr – tízparancsolat, összefüggő történetek, vicces, szellemes stb. –, de ezáltal mindegy, hogy ki játssza, működik.
Gyakran utasítasz vissza szerepet?
Egyre gyakrabban, legtöbbször azért, mert nem akarom túlvállalni magam, de persze vannak más prioritások is.
Egy éve még úgy fogalmaztál a nekünk adott interjúdban, van, hogy kényszeresen visszanézed a filmes alakításaidat. Létezik nálad teljes elégedettség?
Persze. A Welcome című filmben nyújtott alakításommal nagyon elégedett vagyok. Úgy érzem, nincs benne sallang, de mégsem ez a szomorú, kelet-európai, egyarcú alakítás. Azt szeretem.
Meghallgattam az interjúkat, amelyeket élő adásban adtál. Úgy tűnt, borzasztóan zavarban vagy.
Így is volt. Benne van az emberben, hogy úgysem derül ki semmi egy kétperces blokkból, közben meg magára is haragszik, hogy részt vesz ebben az egészben.
Miért nem mondtál nemet?
Illés (Horváth Illés rendező – a szerk.) kitalálta, hogy visz egy kis progresszivitást a Magyar Színházba, ami nemes célnak tűnt. Úgy éreztem, hogy ha a tévés szerepléssel tudok neki ebben segíteni, akkor miért ne. Ott ültem két fókusztalan tekintetű műsorvezetővel szemben, közben kurva szarul éreztem magam, és azon gondolkodtam, hogy minden nap ideül valaki két percre, és nekik fogalmuk sincs valójában, ki ő vagy mit csinál.
A hvg-nek adott interjúd kapcsán, Varga Ferenc azt írta, te vagy az első interjúalanya, aki a szövegmódosításaival nem jobb, hanem rosszabb fényben akarta feltüntetni magát. Mi volt ezzel a célod?
Nem tudom. Én nem akartam rossz színben feltüntetni magam. Szerintem arról lehet szó, hogy a beszélgetés és a megjelenés között hónapok teltek el, én meg egyszerűen már másképp válaszoltam a kérdésekre.
Olvastad, hogy reagáltak az emberek az interjúra?
Olvastam egyet, mert néha a port.hu-n nézem meg, lesz-e előadásom. Pont annyira volt szellemes, hogy tudjak rajta nevetni. Ebben azt írták, jó is, hogy átépítik a Radnótit, hogy beférjen az arcom.
Hogy kezeled a negatív kritikát?
Szerintem jól. Csak akkor érdekel a negatív kritika, ha olyan embertől jön, akinek bízom az ízlésében, és tudom, hogy jó szándékból mondja. Persze bosszús az ember, ha szarul csinál valamit, de ha szólnak róla, legalább tudok rajta dolgozni.
Tudsz erre példát mondani?
A barátnőm mondta, hogy többször volt olyan a legutóbbi Kakukkfészek alatt, hogy hamarabb reagáltam le egy dolgot, mint ahogy elhangzott, de ez csak egy példa, bizonyára csomó mindent csináltam szarul. Türelmetlen voltam, sokszor tempótlannak éreztem az előadást, és úgy láttam, a közönség unja. Nem szabadna ezzel foglalkoznom, de nehéz azt a 200 szempárt nem észrevenni.
Mi tud kizökkenteni?
Annyira hangosak vagytok: köhögés, tüsszögés, beszéd, de már megszoktam, nem zökkent ki. László Zsolt mondta az egyik Futótűz-előadáson: „A halál még mindig jobb, mint egy benzinkút a szomszédban. Legalábbis apám mindig ezt mondta a halála után. A halála előtt.” Ilyenkor azért nehéz nem nevetni.
Volt emlékezetes színpadi bakid?
A Roberto Zucco című előadást játszottuk Szegeden, és sörös volt a színpad. Ahogy mentem hátra, elvágódtam a földön és izomból lefejeltem a partnerem térdét. Kiröhögtek, az nagyon fájt. Talán az egyik legrosszabb közönségreakció, mikor kinevetnek.
Hogy hat rád a közönség reakciója?
Élvezem, mikor szórakoztathatom a nézőket. Mindenki nevettetni akar. Vicceskedünk, tökélyre fejlesztjük a poentírozást, ripacskodunk, hogy minél nagyobb röhögés ömöljön fel a színpadra. Egyértelműen, azonnal le lehet mérni, hogy valami mennyire vicces, így aztán én is beleesek ebbe, és néha azt élem meg a legnagyobb sikernek, hogy összejöttek a poénok.
Szóval jó érzés, mikor azt látom, figyelnek, de az fontosabb, mit gondol a rendező. Az egyik Mi és ők előadáson például tök jól kijött minden: a közönség sokat nevetett az elején, aztán elkomorult, és érezhetően figyeltek, koncentráltak. Azt hittük, jól csináltuk, aztán bejött hozzánk Benő és szétosztott minket. Igazából ez a fontos, ezt kell meghallani. Mindig megnézi az előadást, ha tudja, mostanában egyre kevesebbet, mert sokat játszik és rendez, ahogy én is. Nincs szabadidőm.
Mire kellene?
Focizni, írni, olvasni, zenélni.
Mit írnál?
Naplót tervezek, mert azt szabadidő nélkül is lehet. Szeretnék megtanulni írni. Jó lenne, egy olyan karriert befutni, aminek a végén érdekli majd az embereket, mit írogattam 25 évesen.
Tavaly áprilisban azt mondtad, keresed önmagad, de nem tudod, miben fogod megtalálni, csak azt, hogy a színészet nem elég. Hol tartasz most?
Továbbra is egyetértek magammal abban, hogy a színészet nem olyan nagy kunszt. Ez lehet, csak azért van, mert az emberek elfelejtenek minket, egy jó írót viszont nem. Elég kritikus vagyok mindennel és mindenkivel szemben, ezért az emberek hajlamosak azt hinni, hogy én úgy gondolom, jobban csinálnám, mint ők. Én csak mondom a hülyeségeimet, amiket 25 évesen gondolok. Sok mindent látok most, egyébként meg vaktában lövöldözök. Régen azt hittem, ha majd ennek vagy annak a próbafolyamatnak vége lesz, végre lesz időm a fontos dolgokra, de ez a kifogás mindig ott lesz, hogy elbújjak mögé. Neki kéne ugrani.
FunzineKépek: Németh Kriszti – Egy jó kép rólad