Nehéz jelzőkkel illetni Berlint, hiszen annyi mindent állíthatnánk róla. Egyszerre régi és új, hipszter és pedáns, csendes és nyüzsgő, mainstream és szubkulturális. A város meghazudtolt minden róla és a németekről terjesztett sztereotípiát, úgy építi a jövőjét, hogy nem tagadja meg a múltját, és mindeközben még arra is marad ideje, hogy Európa egyik legizgalmasabb városa legyen.
Hadd kezdjem a beszámolót mindjárt a sztereotípiák lebontásával. Az Airbnb-s szállásadónőnk késett, picit szétszórt és igencsak beszédes volt – ennyit arról, hogy a németek pontosak és kimértek. Hol vannak már azok a poroszos tradíciók?
A gigantikus TV-tornyáról híres Alexanderplatztól körülbelül 20 percnyire lévő szállásunk egy legalább olyan széles úton volt, mint nálunk az Andrássy sugárút, csakhogy a többsávos, fasorokkal különválasztott sugárutakból Berlinben sokkal több van. Innen is látszik, hogy ez egy nagybetűs Birodalom központja volt, ahol minden sokkal monumentálisabb, mint ahogy azt a mi fővárosunktól megszoktunk. Berlin nem egy nagyvárossá nőtte ki magát, hanem eleve nagyra álmodták meg. (Kivételt képez az összehasonlítás alól a folyó-kérdés, ugyanis a Berlint kettészelő Spree elbújhat a mi grandiózus Dunánk mögött.)
Háromnapos kiruccanásom első állomása a már fent említett Alenderplatz után a berlini fal volt, ami East Side Gallery néven működik: az 1,3 kilométer hosszan álló fal mindkét oldalát színes graffitik ékesítik. Valójában sokkalta többről van itt szó, mint urban művészetről: a falon lévő festékrétegek úgy takarják a betonfalat, mint a sebet a sebtapasz. Ha elfeledtetni nem is tudják (és akarják) a múltat, legalább tompítják a fájdalmat és a művészet segítségével próbálják meg feldolgozni a múlt tragédiáit.
Hihetetlen belegondolni, hogy ez a nálam alig fél méterrel magasabb fal (amit egy székre állva simán át lehetne mászni) hosszú évtizedeken át családokat választott el egymástól. Szörnyű érzés szembesülni vele, hogy a két pólusra bomlott világ mennyire drámaian és kegyetlenül vágta ketté a várost. Különösen, hogy az itt felhúzott fal árnyéka Magyarországra is rávetült.
Berlin legcsodálatosabb tulajdonsága, hogy a múltját nem letagadni, hanem megérteni próbálja.
Zsibbasztó belegondolni, hogy a Brandenburgi kaputól, mely alatt Hitler diadalittasan vonult végig az 1936-as olimpia nyitóünnepségén, alig pár száz méterre találhatjuk a szintén monumentális, 19.000 négyzetméteren elterülő holokauszt-emlékművet, mely megannyi különböző méretű és magasságú betontömbjével egy sírkertet szimbolizál.
Persze, Berlin nem egy múltban élő város. Bár a metrómegállókban rengeteg képen emlékeznek meg arról, milyen méltóságteljesen nézett ki a város a második világháborús bombázás előtt, a romok helyén ma már felhőkarcolók és irodaházak magasodnak. (Olyanok, melyekhez hasonló épületeknek már az ötletétől is elretten a budapesti városvezetés.)
Berlin azt is bebizonyította, hogy a múlt és a jelen barátságban is megférhetnek egymás mellett. Erre példa a Potsdamer Platz. A teret egykoron a fal két részre osztott, ma viszont már egy nyüzsgő és modern csomópont, hatalmas mozikomplexummal és bevásárlóközponttal (melynek két szárnyát Eastnek és Westnek hívják).
Teljesen véletlenül bukkantam rá a legnagyobb berlini bevásárlóutca végén II. Vilmos császár 19. század végén épített emléktemplomára, mely elkészültekkor Berlin legmagasabb épülete volt, az 1943-as bombázás után azonban megsérült és a berliniek már csak a „szuvas fog” névvel illetik. Hiába húzódnak meg a templom maradványai szelíden a magas és modern épületek árnyékában, a tiszteletet parancsoló romok előtt állva minden más elhomályosul.
És ha már egyszer Berlinben jártam, nem hagyhattam ki a legközismertebb turistaszenzációkat sem. A Berlini Dómot vagy a Reichstagot (mindkettőt csak kívülről csodáltam meg), vagy a múzeumi szigeten található Pergamon Múzeumot, ahol a legnagyobb attrakció az ókori Babilonból származó Istár-kapu. A második világháborús bombázások sajnos a múzeumokat sem kerülték el. A Pergamon egyik utolsó termében egy hatalmas szőnyeg foszlányai lógnak alá a magasból: a hiányzó részek a tűz martalékává váltak a bombázáskor. A károkról nem csak a kiállított tárgyak és szövegek tanúskodnak: az egyik gép még a háborús szagokat is rekonstruálja. Ha megnyomod a gombját, a gép a több száz éves textil égő szagát fújja ki.
Nem tudom, hogy miért éppen Berlinbe akartam utazni. Talán azért, mert kíváncsi voltam rá, hogy néz ki ma az a város, amit joggal hívhatunk bűnösnek, legalábbis ha az 1930-as ’40-es évekre gondolunk. És talán azért is, mert rengeteg barátom áradozott Berlin pulzáló energiájáról, művészi értékeiről, fiatalos lendületességéről.
Berlin egy önazonosságára ébredt város, ami nem akar másnak vagy többnek látszani, mint ami. Szerencsére nincs is rá szüksége, hiszen pont ez az őszintesége, nyitottsága és sokszínűsége az, ami must-have úti céllá teszi.
Három napig voltam Berlinben, de az egész életemet el tudnám ott képzelni. És ebben az elképzelt életben még németül is tudok.