Tenerifés élménybeszámolónk második részét olvassátok. Az első részt itt olvashatod.
Minden út egyben önismereti utazás. A hétköznapokban jól megtanultam körbevenni magam a megszokott dolgokkal, melyekkel minimális stressz és kevés meglepetés jár. Ez olykor unalmassá válhat, és időnként kell a változatosság, de nem gondoltam, hogy már a reptéren megkezdődik a komfortzónám tágítása, ahol egymás sarkát taposták az emberek, mert 4 járathoz egyetlen kordonnál kellett volna sorba állni. Csakhogy a sor nem létezett.
A Teidére vezető úton is kijutott az izgalmakból, mikor a GPS, a nagyobb kanyarokat levágva, felküldött minket 45 fokos vagy néha még annál is meredekebb emelkedőkön. Útitársam meglehetősen görcsösen szorította a kis Fiat Panda kormányát, míg én átérezve a helyzet súlyát görcsbe rándult gyomorral, kínosan nevetgéltem. Ha itt meg kell állni… Sosem indulunk el újra.
A GPS többször is megtréfált minket. Egy kihalt nemzeti park közepén veszítette el a jelet, és nekünk fogalmunk sem volt az egyre inkább sötétsége boruló hegyi úton a helyes irányról. Mikor a jel visszatért, az akkumulátor töltöttségi szintje már 30 százalék alá esett, mindezek tetejébe itt-ott még köd is gomolygott. Félelmetes élmény volt először a Teide Nemzeti Parkból kifelé, aztán onnan kiérve egy másik hegyláncon át a vaksötétben a vezetni, ami egy kevésé rutinos sofőrnek még fényes nappal is veszélyes. Arról nem is beszélve, hogy a navigáció nélkül sosem találtunk volna haza. Mindannyian megkönnyebbültünk, mikor egy ismerős útra kanyarodtunk.
Mindezek után meglepetés volt, hogy utunk 12. napjára kezdtünk egészen belejönni az autókázásba. Már megismertünk helyeket, kanyarokat és nem kapaszkodtunk annyira kétségbeesetten a GPS-be. Jó érzés volt, hogy valamiben, bár kezdetben bénák voltunk, később már (nagyjából) rutinosakká váltunk.
De mesélhetnék az első, bevezető túrának választott Buena Vista-Masca utunkról is, ahol a végállomásnál a buszról leszállva útitársam megjegyezte, innentől minden felelősség az enyém, mivel én értem a könyvben angolul megadott instrukciókat. Kissé megijedtem, eddig mindig ő navigált. Mi lesz, ha az én hibámból eltévedünk?
De az is felmerült bennem, főként mikor a melegtől és a hegymenettől kiizzadva még mindig nagyon távolinak tűnt a hegycsúcs, hogy mire jó ez? Minek ez a sok szenvedés? Minek csinálom ezt? De a hegygerincre felérve a csodás panorámát meglátva, elszálltak a kérdések. Egészen más érzés egy hosszú gyaloglás után megérkezni, mint egy párperces autóút után kipattanni.
Újra megtapasztaltam azt is, mennyit számít a napi rutin megtörése. Puerto de la Cruzban a városi utcákon keresztül kijutva a tengerhez, döbbenten láttuk, hogy a gát egy része a tengerbe szakadt. Megindító volt a természet erejét látni. Felszabadító érzés volt, nem rohanni sehová, a feladatokat elfelejtve csak hallgatni a hullámok morajlását, azt, ahogy a víz görgeti a köveket.
Magammal kapcsolatban is voltak érdekes felisméreseim. A Teidére tartó felvonó kabinja egy-egy tartópilléren áthuppanva mindig kicsit megbillent, ami tényleg nem volt kellemes érzés, mégis enyhe lenézéssel hallgattam az ijedősebbek rémüldözéseit. Szinte meg is feledkeztem az élményről, de pár nap múlva eszembe jutott, mikor gyerekként véletlenül a lábamra ömlött egy kondér forró lekvár. Én visítottam, mire apukám azonnal odarohant, próbálta ellátni a sebem, és megnyugtatni engem. Csitított, hogy hiába őrjöngök, nem fog kevésbé fájni. Akkor tanultam meg, hogy türtőztetni kell magunkat, és méltósággal viselni szenvedéseinket. Később összeállt, hogy a felvonóban történtek valójában csak a saját gyengeségeimre emlékeztettek.
Szembesültem azzal is, hogy a jelen helyett, olykor csak a kihagyott lehetőségek lebegnek a szemem előtt. Annyi klassz helyre nem jutottunk el Tenerifén, hogy már annak se tudtam mindig örülni, ami viszont megvalósult. Olyan ez, mint egy fagyiárusnál enni a vaníliafagyit, de az íz helyett a kínálatra koncentrálni, és arra, hogy azokat mikor kóstolhatom meg. Így azt sem élvezem, amit éppen csinálok, és csak vágyakozom az elérhetetlen után.
Kellemes meglepetés volt megtapasztalni a helyiek kedvességét és segítőkészségét: Első nap, ahogy egy járdaszélen tanácstalankodtunk a térkép fölött, megjelent egy ember a semmiből, útba igazított, és még azt is felajánlotta, hogy elvisz minket kocsival. A pincérek és a kisboltosok is mind kedvesek és mosolygósak voltak. (Az áruházi eladóknál már az otthoni mogorvaság és futószalag érződött.) Én mikor igazítottam magamtól valakit útba utoljára?
Egy szó mint száz, utazni jó. Mert nem csak más vidékeket ismerünk meg, de önmagunkhoz is közelebb juthatunk egy kicsivel. Mert az új helyzetek új kérdéseket vetnek fel. És minden új kérdés egyben lehetőség arra, hogy valamit kicsit másként csináljunk a megszokotthoz képest.