Novkov Mátéval az Örkény Színház előtt találkoztunk. Pár perc sem telt el, ő már vidáman mesélte, épp hegedülni tanul közelgő szerepéhez. Az öltözőbe érve asztalát nem volt nehéz megismerni, rajta hevert a decemberben bemutatásra kerülő Patika szövegkönyve. Amint berendezkedtünk, faggatni kezdtem gyerek- és tinédzseréveiről, élete első szerepéről, a színész szakma nehézségeiről, jövőbeni terveiről, és persze az előtte álló kihívásról, első főszerepéről.
Novkov Máté 2016-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Bagossy László, Pelsőczy Réka és Rába Roland osztályában. Jelenleg az Örkény Színház társulatának tagja.
Édesanyád színésznő. Gondolom, gyerekkorod óta életed szerves része a színház.
A színházban nőttem fel. Édesanyám (Oláh Zsuzsa színésznő – a szerk.) egyedül nevelt engem, nem szerettem egyedül otthon lenni, így 7-8 éves koromban megkértem, hadd menjek be esténként a színházba vele. Ő persze nem akarta, hogy ennyi idősen késő estig ott legyek, aztán rájött, úgyis megvárom az előadások után, így belement. Megmondom őszintén, akkor még nem néztem előadásokat, nem érdekeltek a színészek; a kelléktár, a díszlet, a zsinórpadlás érdekelt, a világosítókkal ültem és beszélgettem. Mint minden gyereket, lenyűgözött a színház felépítése és világa a színekkel, fényekkel, füsttel, tömeggel. A színháznak varázsa van, ami elvakítja az embert. Az én esetemben ez még mindig tart.
Tehát már gimnazistakorod előtt tudtad, hogy színész akarsz lenni?
Igen, már az Ady (Debreceni Ady Endre Gimnázium – a szerk.) drámatagozatát is tudatosan választottam, megjelöltem ugyan egy másik, két tannyelvű gimnáziumot is, de azért bíztam benne, hogy felvesznek az Adyba. Így lett, és egyre komolyabban kezdtem foglalkozni a színészettel.
Anyukád támogatott?
Mindig mindenben támogat engem. Nyilván azt szeretné, hogy boldog legyek, és szeressem, amit csinálok. Finoman azért jelezte nekem a gimnáziumi éveim alatt, hogy a színműn kívül más egyetemet is jelöljek meg. Végül persze nem jelöltem meg mást. Hiába érdekelt például a történelem, sokkal erősebb volt bennem a vágy, hogy színész legyek. Feleslegesnek éreztem, hogy egy évig üljek az iskolapadban, mert utána úgy is újrafelvételiztem volna a színműre;
nem akartam átverni senkit.
Anyában volt egy féltés. Hiába varázslatos a színház világa, nehéz összeegyeztetni a magánélettel. Bizonyos értelemben ez más, mint mondjuk egy fogorvos, akinek délután 6-kor véget ér a munkaideje. Nálunk délelőtt 10-2-ig vagy este 6-10-ig tart a próba vagy előadás. Este sem rohanunk haza, gyakran itt maradunk beszélgetni. Később anya is rájött, hogy felesleges visszatartania, ha ezzel szeretnék foglalkozni, úgyis ez lesz az én utam.
Még a gimnázium alatt szerepeltél a debreceni Csokonai Színház Valahol Európában című darabjában. Hogy emlékszel vissza rá?
Akkor próbáltam életemben először színházban. Horváth Patrícia rendezte a darabot, én olyan 18 éves lehettem. Már előtte is voltam castingon, bár gyakorlatilag el voltam tiltva a színháztól, hogy ne hiányozzak az iskolából. Fogalmam sem volt arról, hogyan kell próbálni, de nagyon el akartam játszani Ficsúr szerepét. Ösztönösen csináltam a dolgomat, nem mindig jól, de nagyon élveztem az egészet, minden olyan egyszerűnek tűnt.
Izgultál?
Olyannyira, hogy nem figyeltem a koreográfiára, és eltörtem a gyűrűsujjam a premieren. Nagyon koncentráltam, vitt az adrenalin, hallottam, hogy történt valami, de ment tovább minden, csak jeleztem az ügyelőpult felé, hogy furcsán állnak az ujjaim. Nem éreztem, hogy fájna. Másnap elmentem röntgenre, kiderült, hogy eltörött és műteni kell. A premierhez rögtön életem első műtétje is köthető. Még mindig megvan a seb helye.
A gimi után felvettek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, így Budapestre költöztél. Hogy élted meg ezt a változást?
Nagy váltás volt. Itt minden szélsőségesebb, leginkább az emberek viselkedése. A debreceni nyugodtabb tempóhoz képest ez a világvárosi forgatag megviseli az embert, de az egyetemen annyira sok volt a munka, hogy nem nagyon volt időm ezzel foglalkozni. Amint bekerültünk, megállás nélkül dolgoztunk: műhelymunka, vizsgára készülés, egyik óráról a másikra rohanás.
A 2016-os színészosztályból összesen öten szerződtetek az Örkény Színházhoz. Ez mennyiben volt tudatos döntés?
Harmadévesek voltunk, mikor Bagossy majdnem az egész osztályt elhívta a Hamletbe játszani. Hatalmas megtiszteltetés volt. Bagossy főrendező az Örkényben, a színműn ő volt az egyik osztályfőnökünk, de ettől még nem volt evidens, hogy ide szerződik az egész osztály. Az Örkényben a legfiatalabb színész 30 körül lehetett, így kellett a frissítés. Jókor voltam jó helyen. Ezt nem lehetett megtervezni, kellett hozzá tehetség, affinitás, ambíció, de nagyrészt a szerencsén múlt. Tudom, álomszerűnek hangzik, hogy rögtön felvettek az Adyba, utána a színműre, majd az Örkénybe, de biztos vagyok benne, hogy jönnek majd kihívások, ki tudja, mit hoz az élet.
Szerencsésnek érzem magam, hogy most jó helyen jó emberekkel dolgozhatok.
Megkaptad az első főszereped a decemberben bemutatásra kerülő Patikában. Hogy készülsz rá?
Elolvastuk az olvasópróbán Szép Ernő drámáját, mert még nem volt kész az átirat, amivel dolgozni fogunk. A következő próbán kaptuk meg, kivéve a harmadik felvonást, az még mindig készül. Kezdésnek leültem otthon, és elkezdtem tanulni a szöveget, tudva, hogy nem feltétlen ez lesz a végleges. Felkészültnek, improvizatívnak kell lenni, akár a premier napján is lehet változtatás. Muszáj elkezdenem a szövegtanulást, mert vannak jelenetek, amelyeket végigbeszélek, a második és harmadik felvonás kész szövegcunami.
Van benned bizonyítási vágy?
Óhatatlanul bennem van, hogy ez az első főszerepem, oda kell tennem magam. Eddig is sokat láthattak már a nézők színpadon, de most hatványozottan fognak figyelni rám. Sok munka lesz vele és rengeteget fogok belőle tanulni, de nem akarok rágörcsölni. Ez egy nagy kihívás, be akarom bizonyítani magamnak, hogy meg tudom csinálni.
Elsősorban saját magamnak akarok megfelelni.
Milyen elvárásokat támasztottál magaddal szemben?
Nincs semmi konkrétum, nem tudom, milyen hatások fognak közben érni. Nekem ez ismeretlen terep. Eddig is sok mindent tanultam, de most még többet fejlődhetek szakmailag. Például már a próbafolyamat is rengeteg koncentrációt igényel, be kell osztanom az energiám.
Egy fiatal patikussegéd, Balogh Kálmán bőrébe bújsz. Mit gondolsz róla?
Hatalmas öröm volt számomra, hogy eljátszhatom Balogh Kálmánt. Ez egy hálás feladat, hiszen önmagamat játszhatom a színpadon. Magamból kell fogalmaznom, nem bújhatok egy különc karakter mögé, nincs menekvés. Rába Rolandtól tanultam, hogy ha minden körítés nélkül jól el tudod mondani a szöveget, az már fél siker. Ezt érzem ennél a darabnál is, így egyelőre ezen dolgozom.
Van olyan szerep, amivel nagyon meg kellett birkóznod?
Mindegyikkel. A Hamlet Horatiójaként például életemben először próbáltam úgy, mint egy igazi színész. Nehezen ment, nem tudtam, pontosan mit szeretne Bagossy látni.
Balra tőlem Csuja Imre, jobbra Für Anikó, és még a szöveget is mondanom kellett – teljesen be voltam parázva.
Nem tudtam úgy lelazulni, mint most. Fogalmam sincs, hogy oldottam meg. Most játszottuk 75-szörre a Hamletet, azóta sokat változtattam, már amennyit a forma megengedett.
Ha egy előadást sok ideig játszotok, hogy tudsz megújulni egy szerepen belül?
Néha könnyebb, néha nehezebb. Az Anyám tyúkjában például lehet játszani a versekkel, újraértelmezni őket, meg merjük lepni saját magunkat és a kollégákat. Tóth Árpád Meddő órán című versét eleinte komolyan vettem (elkezdi komoly hangnemben szavalni – a szerk.), de rájöttem, hogy mennyi önirónia van ebben a versben (könnyedebb hangnemben folytatja a szavalást – a szerk.). Egy kötöttebb darabnál, mint például a Hamlet, ez nem ilyen egyszerű. Belül kell megújulnom ahhoz, hogy ne fásuljak bele. Nüansznyi apróságokon múlik, de akár a 75. előadás után sem késő változtatni.
Létezik álomszerep?
Már gondolkodtam ezen, de szerintem nincs. Legalábbis egyelőre nincs erre válaszom, keresem még magam. Balogh Kálmánnak nagyon örülök.
Szinkronizálsz is. Hogy csöppentél bele a szinkron világába?
Még az egyetemen tartott Aprics László szinkronrendező egy kurzust, majd elhívta az osztályunkat, próbáljuk ki magunkat kisebb szerepekben. Teljesen más, mint a színház, szinkronban sokkal színesebbnek, többnek kell lenni. A színpadon tilos úgy beszélni, mint ahogy a szinkronstúdióban.
Nemrég kaptam egy főszerepet egy török sorozatban, a Sorsok útvesztőjében. Ez az első nagy szinkronszerepem, nagyon örültem neki. Hetente kétszer elmegyek a szinkronstúdióba, ahol három órán keresztül vesszük fel az anyagokat. Pócsik Ildivel (Pócsik Ildikó szinkronrendező – a szerk.) dolgozom, ő mindig elmondja, mi lesz abban a részben, amit fel fogunk venni, nem csak elém rak egy szöveget, hogy mondjam fel anélkül, hogy érteném, miről beszélek.
Hol szeretnél tartani szakmailag 25 év múlva?
Nehéz erre válaszolni, én csak boldog szeretnék lenni, egy boldog 52 éves ember. Szakmailag fogalmam sincs, hol fogok tartani 25 év múlva. A jelenre koncentrálok.
Fotók: Deák Vera