Legnagyobb szomorúságunkra az amerikai sikerfilmek többsége jókora csúszással üti fel a fejét a hazai mozikban. Igaz ez az a Churchill második világháborús miniszterelnökségének első néhány napját bemutató A legsötétebb óra című filmre is.
A film főszereplője, Gary Oldman a január 7-i Golden Globe díjátadón elnyerte a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat a dráma kategóriában és reméljük, hogy ugyanebben a kategóriában Oscar-díjat is megnyeri. A jelölés már megvan! Megérdemelné.
Mi a film január 18-i magyarországi premierje előtt néztük meg A legsötétebb órát. Nem bántuk meg.
Nem hiába jelölték 7 kategóriában is az idei, 90. Oscar-átadásra, köztük a legjobb film, legjöbb jelmez, legjobb operatőr és a legjobb férfi főszereplő.
A legsötétebb óra Neville Chamberlain lemondatásával kezdődik, aki azzal írta be magát a történelembe, hogy megpróbálta lekenyerezni Hitlert, és ahelyett, hogy fellépett volna ellene, inkább hozzásegítette a német diktátort a Szudétavidékhez.
Persze a helyzet ennél sokkal árnyaltabb, akkori és mai szemmel nézve is, de a lényeg, hogy az angol parlament távozásra kényszerítette Chamberlaint, és sokak nemtetszését kiváltva Winston Churchillt ültették a miniszterelnöki székbe.
Churhill megítélése akkoriban nem volt éppen fényes, sokak emlékezetében még mindig úgy élt, mint az első világháborúban, a Gallipolinál elkövetett csúfos katonai baklövés felelőse. Ráadásul Churchill iszákos és goromba volt, mérhetetlenül makacs és vehemens.
A film lényegében arról szól, hogyan viszi keresztül a háborús kabineten az akaratát, nevezetesen azt, hogy ne bocsátkozzanak béketárgyalásokba az osztrák szobafestővel, alias Herr Hitlerrel.
Gary Oldman csodálatosan alakítja Winston Churchillt, akit nemcsak politikusként, de férjként és megtört emberként is láthatunk a filmben. Persze A legsötétebb órában a politikus több híres szófordulata és beszéde is elhangzik. Bár a film témája mindvégig feszültségben tartja a nézőt (például mi legyen a kontinensen állomásozó angol katonák sorsa, hogyan lehetne a több százezer katonát megmenekíteni a biztos haláltól), akadnak benne nevettető jelenetek is.
Például, amikor Churchill a királlyal beszél és kijelenti, ő hétfő délután 4 órakor szundikál, és nem ér rá Őfelségével találkozni, vagy amikor legelső alkalommal rosszul formálta az ujjaival a győzelemre utaló V betűt, mely így sokkal inkább jelentett trágárságot, semmint harcra buzdító jelet.
A film már-már mentes a hollywoodi kliséktől, kivéve azt a részt, amikor Churchill, aki soha életében nem utazott még földalattin, életében először mégis felszáll egy metróra, hogy felmérje a nép hangulatát. (És persze mindenkivel kedélyes csevejbe elegyedik.)
A film alig néhány hét eseményét dolgozza fel, mégis rengeteg erkölcsi kérdést vet fel. Vajon tisztességes hazudni a népnek, hogy tartsuk bennük a lelket? Fel lehet-e áldozni több százezer angol katonát, csak azért, hogy megmutassák az ellenségnek, őket nem lehet térdre kényszeríteni? Hol ér véget a hősies bátorság és kezdődik a felelőtlen makacskodás?
A legsötétebb óra ott ér véget, ahol a történet igazán izgalmassá kezdett volna válni, vagyis Dél-Anglia német bombázását és az erre adott angol választ, a hétköznapi emberek megpróbáltatásait már nem láthatjuk.
Annál többet láthatunk viszont Churchillből, aki a film végére mindenki szívébe belopja magát. Náci veszély ide vagy oda.