Gyermán Petra a MOME fotográfia szakos hallgatója. Jelenleg Barcelonában végzi szakmai gyakorlatát, de tanult Londonban is, idehaza pedig kiállítás nyílt a képeiből. Petra most a külföldön szerzett tapasztalatairól és a lencsék előtti, illetve mögötti életéről mesél nekünk.
Mióta foglalkoztat a fotózás?
14 éves korom óta, lényegében egy véletlennek köszönhetően. Az egyik barátnőmnek nem volt pénze, hogy fényképezőgépet vegyen, ezért segítettem neki, és vásároltam egyet, amit végül ketten használtunk.
Mit szeretsz a legjobban fotózni?
Akkor, teljesen kezdőként minden lefotóztam, amit megláttam. Ekkor még nem sejtettem, hova fog ez vezetni. Most leginkább portrékat szeretek készíteni.
Mit szeretnél megfogalmazni a képeiddel?
A képeim szabadon értelmezhetők. Célom, hogy a mindennapi élet küzdelmeire és az identitás megtalálásának összetettségére hívjam fel a figyelmet, reflektorfénybe állítva félelmeinket, vágyainkat.
Bár még tanulsz, nagyon aktívan telnek az éveid. Tavaly egy félévet töltöttél Rochesterben. Milyen élményekkel tértél haza?
Furcsa volt a kinti lét. Ez volt az első alkalom, hogy több mint 3 hónapra távol kerültem Magyarországtól, a családomtól. Szerencsére sikerült beilleszkednem, a tanárok is nagyon segítőkészek voltak. Bár tudtam angolul, amikor kimentem, azért akadtak nyelvi nehézségeim. Érdekes volt Londonban azt tapasztalni, hogy az emberek sokkal nyitottabbak, közvetlenebbek, mint a rochesteriek.
Már Angliában is dolgoztál az egyetem mellett?
Igen, retusőrként dolgoztam egy stúdióban, de csak pár hónapig. Bár a legtöbb fotós utál retusálni, én nagyon szeretek, már 14 évesen letöltöttem a Photoshopot a számítógépemre, hogy utómunkát végezhessek a képeimen.
Szeptember óta Barcelonában töltöd a szakmai gyakorlatod, egy modellügynökségnél dolgozol. Miből áll a munkád?
Test shootokat készítek modellekről, melyeket a modellügynökségek a honlapjukon és a social médiában jelentetnek meg, lényegében azért, hogy így reklámozzák a náluk dolgozó modelleket. Magazinoktól is érkeznek felkérések, például a török Harper’s Bazaarnak készítettünk egy fotósorozatot, amit nagyon élveztem. Elég konkrét elképzelésük volt, megmondták, milyen designerekkel kell együtt dolgozni, és az általunk kiválogatott modelleket is felülbírálhatták.
Könnyű együtt dolgozni a modellekkel, vagy jogosak a velük kapcsolatos sztereotípiák, melyek szerint hiúk és hisztisek?
Az esetek többségében sajnos igazak, de nem szeretnék általánosítani. Ha egy kevésbé tapasztalt modellel dolgozom, általában csinálok egy mood boardot, vagyis egy olyan táblát, amire 20-30 olyan képet gyűjtök össze, amelyeken olyan pózok, beállítások vannak, amelyeket támpontként használhat a modell és én is.
A munka mellett marad arra időd, hogy saját kedvtelésből, önmagad szórakoztatására is fotózz?
Igen. A múltkor például rám írt egy lány, aki az Intagram-oldalamon keresztül talált meg. Mivel tetszettek neki a képeim, szerette volna, ha én is lefotózom őt. A fotózás különlegessége az volt, hogy a lány bőrének nagy részét anyajegyek takarják, de büszkén vállalja önmagát.
Ezek szerint a social media világa téged is behálózott. Szoktad fotós szemmel vizsgálni az Instagramot, hogy kövesd az ottani fotós trendeket, vagy a saját elképzeléseid mentén haladsz?
Jó lenne azt mondani, hogy nem követem a fotós trendeket, de ez nem lenne igaz. Fontos, hogy tisztában legyek velük, de természetesen a saját mondanivalómat, lelkivilágomat szeretném a fotóim segítségével bemutatni.
Előfordul, hogy nem a lencse mögé bújsz, hanem te magad vagy a modell.
Csak akkor szeretek a kamera elé állni, ha a sajátomról van szó. Régebben modellkedtem, de nem élveztem. Az Enough című fotósorozatomat, melyen én vagyok látható, akkor készítettem, amikor elég rossz lelkiállapotban voltam. Azt éreztem, van bennem valami, amit nagyon szeretnék kifejezni, de nem tudom szavakba önteni.
Ezért készítettél róla egy fotósorozatot?
A képeimet nézegetni olyan, mintha a naplómat olvasnád. Elég sok minden kiderül rólam általuk.
