Álom és valóság olvad egymásba Jonathan kalandos utazásai során: apokaliptikus rémálmok, világvége hangulatban lángra lobbant szerelem és egy századfordulós londoni díszletbe bújtatott társadalomkritika – Beregi Tamással, a Noctambulo – Egy alvajáró története című könyv írójával beszélgettem.
Fotó: Mudra László – OrigoMikor talált meg az első gondolatfoszlány a történettel kapcsolatban?
Művészettörténet szakon végeztem és nagyon sokat foglalkoztam a preraffaelitákkal. 2003-ban jelent meg az Egyetleneim, ami után szinte azonnal úgy éreztem, hogy szeretnék visszatérni a szépirodalmi műfajokhoz. Már Anglia előtt érdekelt rengeteg minden, amik később vezérmotívummá vált a regényben. Alapvetően képekből táplálkozom, azokból nő ki egy-egy gondolatfonál. Viszonylag korán megfogalmazódott bennem például, hogy ezt a századfordulós, szecessziós világot szeretném mai köntösbe bújtatni, de az utazás és a szerelem is alapvető motívumok voltak és mindezt a kelta folklórral is mindenképp össze akartam kötni. Sokáig nagyon zavaros volt ez egész, de amikor Angliába költöztem – ott végeztem a doktori iskolát – szépen lassan elkezdett letisztulni a koncepció. Nagyon nagy hatással volt rám az az életmód, amivel ott találkoztam: a nyugat civilizációval kapcsolatban érzett csalódás vezetett ahhoz az elhatározáshoz, hogy egy mitológiai elemekkel vegyített világvége történetet szeretnék írni.
A forgatókönyvírásban is van már tapasztalatod. Melyik műfaj jelentett nagyobb kihívást a számodra?
Nagyon különböző a két munkafolyamat. A film a regényhez képest, ha lehet így fogalmazni, primitív műfaj, fontos, hogy a részletek konkretizálva legyenek, nem hagyhatunk annyit a befogadóra, mint a regény esetében, illetve másként kell „megfognunk a megfoghatatlant.” A forgatókönyvek minimalista szemléletmódot igényelnek. Mivel egy alkalmazott művészeti ágról van szó, a rendezői elképzelések felül kell, hogy írják a szöveget. Egy regény esetében sokkal szabadabb keze van az alkotónak, aki nincs korlátok köré szorítva. Ez egyszerre fantasztikus és félelmetes. Én például pont attól szenvedtem sokáig, hogy megtaláljam a fókuszát ennek a szerteágazó történetnek. Ebben egyébként sokat segített a forgatókönyves gyakorlat, hiszen strukturáltabban tudtam gondolkodni a történetvezetést és a karakterek kibontását illetően.
A regény részletes betekintést nyújt a századelő London és Anglia világába. Nyilván rengeteg kutatómunkát igényelt a kultúr – és technikatörténeti háttér kidolgozása. Hogyan tudtad megőrizni a motivációt a hosszas vizsgálódás során?
Ne viccelj, imádtam ezt a részét! Annyi érdekes dologra bukkan az ember, mindig előkerülnek újabb és újabb izgalmas történetek, motívumok. Inkább az volt megterhelő, hogyan válogassam ki a sok információból a számomra hasznosakat. A kutatás és az írás kölcsönösen hat egymásra, de fontos végig figyelni arra, mit is szeretnél a történet középpontjába helyezni – ez pedig korántsem olyan könnyű, mint amilyennek hangzik.
12 éven keresztül dolgoztál a regényen. Volt olyan, hogy szinte teljesen feladtad?
Azt mindig tudtam, hogy egyszer befejezem majd, de rengetegszer átírtam, újragondoltam, visszatértem egy-egy részlet kidolgozásához. Egy ponton az is megfordult a fejemben, hogy egy másik szálra építem fel a történetet. Született is egy eltérő verzió, ami valójában paradox módon leginkább azért volt hasznos, mert rádöbbentett arra, hogy vissza kell térnem a legelső sztori-változathoz. Fontos az első, ösztönös megérzésekre hallgatni – általában ezek a legjobb tanácsadók!
Mesélj, kérlek egy kicsit a hétköznapokról! Mit csinál egy író, amikor épp nem alkot?
Nagyon szeretek vissza-visszatérni a természetbe. Sokat járok a barátnőmmel és a kutyusommal gombászni, kirándulni, túrázni. Hetente egyszer biztosan kimozdulok a városból. A művészettörténet előtt biológusnak tanultam, mindig is természetbúvár akartam lenni. A természetvédelem mindig is a szívem csücske volt, de mivel aktívan nem tudok most foglalkozni ezzel, kerülőúton, a regényeimen keresztül tért vissza.
