December eleje óta tagja vagyok egy sok tíz ezres, igen aktív közösségnek a Facebookon, ahol nap mint nap a lehető legkülönfélébb kérdések merülnek fel – és kerülnek villámgyorsan megválaszolásra: például, hogyan kell lehúzni a wc-t, hol lehet a legjobb bárányhúsos hot dogot enni, miért büdös a csapvíz, ki tud egy jó bébiszittert a környéken, kell-e földrengéstől tartani, és így tovább. Ami mindezt összefogja, az a viking sagák, a sakknagymesterek, a krimiírók, Björk, és a természeti szélsőségek hazája: Izland. Csoporttagságom, és az alább következő élménybeszámoló apropója egy ötfős baráti társaság tagjaként tett kirándulásom a szigetországba.
Izland, ez a gyönyörű színekben játszó, tetszhalott tájakkal teli, Sigur Rós-dalok kántálásával töltött gimnazista éveim által mitizált ország, mindannyiunk fejében régóta ott motoszkált, a decemberi repülőjegy vásárlás és a március 12-i felszállás közé ékelődött, keservesen hosszúnak tűnő három hónap során pedig tényleg nem telt el úgy nap, hogy valamilyen úton-módon ne az utazásunk előkészítésén ügyködjünk. Vagy a felfedezésre váró vízesések listáját bővítettük egy újabb foss-sal, ügyelve arra, hogy a fáradságos munkával összerakott útitervünk ne nagyon boruljon meg, a tökéletes túraszett hozzávalóit kutattuk fel az erre szakosodott boltokban, vagy épp hagytuk elveszni magunkat az északi fényes, vulkáni hegycsúcsos, girbe gurbán kanyargó folyóvölgyes Instagram-fotók megigéző világában.
Prológus
Itiner – pipa. 3 kilónyi instant tészta, fehérjeszelet, sertésmájkrém, és mogyoróvaj – pipa. Háromlábú álvánnyá alakítható szelfibot arra az esetre, ha északi fényt kéne fotózni – már ott pihen az Eastpack hasitasimban, várva, hogy szolgálhasson. Az indulást megelőző nap már csak egy kérdés maradt megválaszolatlanul: mit fogok olvasni az ötórás repülőút alatt? Jócskán voltak még a fejemben sötét foltok a célországgal kapcsolatban, úgyhogy végül Kristof Magnusson Használati utasítás Izlandhoz című filigrán, puha kötésű, 122 oldalas útikalauza mellett döntöttem.
Az anekdotákban gazdag, szórakoztató stílusban megírt, és szeretettől átitatott lapok átfogó képet adnak mind az ország történelméről, mind az izlandi néplélekről: az apai ágon izlandi származású, egyébként Hamburgban nevelkedett szerző könyve nem a látványosságok sorolásáról, a múzeumok nyitvatartási rendjéről és a rohasztott cápahúst legfinomabban elkészítő éttermekről szól (meggyőződésem, hogy ilyen éttermek nem is léteznek), hanem inkább arról, hogy milyen szerepet tölt be az uszoda intézménye az izlandi társadalomban, milyen érzelmek fűzik a lakosokat a természethez, és hogy honnan az a fene nagy nemzeti öntudatuk, amely még a francia forradalom okait is egy izlandi vulkán kürtőjéből eredezteti. A könyvet valahol Dánia partjai fölött tízezer méteres magasságban fejeztem be: bár még az út fele hátra volt, a lelkem már Izland felett lebegett.
A könyvet ezen a linken tudod megvásárolni.
Mikor fapadosunk földet ért a tengerharmatos mohával benőtt lávamező közepére épített keflavíki repülőtéren, már a parkolóban várt ránk első szállásadónk, aki nemcsak a garázsa fölötti félig parkettázott, vizesblokk nélküli helyiséget bocsátotta rendelkezésünkre ingyen és bérmentve, de pár üveg vodkáért cserébe kibérelhettük az automata váltós, négykerék-meghajtásos Skoda Octaviáját is. Az izlandiaknak az alkoholhoz fűződő viszonyáról egy dolgot érdemes tudni: imádják. A gondok ott kezdődnek, hogy az alkoholtartalmú italokra kivetett elképesztően magas adók miatt minden üveget aranyárban mérnek: az izlandi korona és az euró mellett az alkohol a harmadik legnépszerűbb fizetési eszköz.
A helyi viszonyokról csak annyit, hogy amiért mi 18 eurót fizettünk a budapesti duty freeben, az a Vinbudin feliratú állami italboltokban négyszer annyiba került, a kocsmákban és szórakozóhelyeken pedig a 400 forintos áron kínált korsó sörhöz szokott szemek számára még szomorúbb a helyzet. Az izlandi nép találékonyságát és a mámoros állapot utáni csillapíthatatlan sóvárgás erejét jól bizonyítja a következő érdekesség: a 2,25%-nál magasabb alkoholtartalmú sörök 1989-es legalizálásáig megszokott volt, hogy az asztaltársaság Brennivínnel (népszerű, ánizs ízű helyi gabonapálinka) higította italát. Finom nem volt, de legalább csúnyán be lehetett rúgni tőle.
A világ legészakibb fővárosa
Nyolcnapos országjárásunk a 350 ezres Izland 160 ezres fővárosában vette kezdetét, és ugyanitt ért véget egy héttel később. Bár Reykjavík alapításának idejét a 9. századra teszik, korához képest meglepően fiatalos város képét mutatja: ez nem is csoda, az épületállomány nagy része az ország Dániától való függetlenedése után, a 30-as, 40-es és 50-es évek funkcionalista építészetének jegyében született. A San Franciscót idéző, dimbes-dombos városban szépen megférnek egymástól pár száz méteres távolságra az egy- és kétszintes, színes homlokzatú szendvicspaneles lemezházak, az állami építész tisztségét betöltő Guðjón Samúelsson klasszikus mintákat követő betonóriásai, a 19 emeletes toronyházak, valamint a reykjavíki vízpart gyöngyszeme, az Olafur Eliasson által tervezett, festett üveghomlokzatáról híres Harpa koncert- és konferenciaközpont (az épület bejáratával szemben helyett kapott termálvizes medence segítségével csodálatos tükröződős fotókat lehet készíteni).
Reykjavík jelképe, a történelmi belváros szívében található Skólavörðuhæð domb tetejére épített Hallgrímskirkja 74 és fél méter magas szürke óratornya a mi Citadellánkhoz hasonlatosan szinte a város minden pontjáról jól látszik. Az építkezés Samúelsson 1937-es tervei alapján 1945-ben vette kezdetét, és csak 41 évvel később fejeződött be: a neogótikus jegyeket mutató, expresszionista stílusban fogant betonépület egyszerre idézi meg a koppenhágai Grundtvig templomot, egy szárnyait széttáró madárcsontvázat, és az Izlandon sokfelé előforduló hatszög formájú bazaltoszlopokat. A toronyba 2500 forintnyi izlandi korona fejében bárki felliftezhet, hogy onnan csodálja meg a lemenő nap fényében csillogó Esja hegyet, vagy az óceán felé tartó bevásárlóutcák kék-, piros-, zöld-, és fehér tetős házainak szorosan egymáshoz feszülő sokaságát.
Az Arany háromszög
A hajnali fél négyes kelés, az ötórás repülőút, meg a meredek emelkedőkkel meghintett egész délutános korzózás este nyolcra minden erőnket kivette. Mivel tudtuk, hogy később még bőven lesz alkalmunk elmerülni az izlandi kozmopolitizmus világában, tiszta lelkiismerettel indultunk vissza aszkétáknak való szállásunkra. Másnap reggel első utunk a Krónan nevű diszkont áruházhoz vezetett, amely a Bónus mellett az ország legolcsóbb élelmiszer-üzletlánca. Gyorsan rácsodálkoztunk a gyerekeknek kitett, ingyen elvihető gyümölcsökre, majd telepakoltuk kosarainkat olcsó, lejárt szavatosságú szendvicsekkel (a báránysültes változaton életem végéig vígan elélnék), energiaitalokkal, és mennyei, előrecsomagolt almás-fahéjas péksüteménnyel, és percek múlva már a 36-os úton száguldottunk kocsinkkal kelet felé, az Arany Háromszög turistaútvonalon.
Első megállónk a fővárostól 40 kilométerre található Þingvellir volt: ez az észak-amerikai és az eurázsiai tektonikai lemezek szakadópontja – a két lemez közötti távolság ugyanis évről évre 2 centiméterrel nő, vagyis ennyivel gyarapodik Izland területe. Mindamellett, hogy lenyűgöző természeti látványosság, a Þingvellirnek az izlandi történelemben is kiemelt szerep jutott: a törésvonal mentén magasodó bazaltfalak 930-tól egészen 1800-ig biztosították a páratlan akusztikát a világ első, és legrégebb óta működő parlamentje, az Alþing számára. Déli irányban találjuk a Balatonnál hétszer kisebb Þingvallavatn-t, Izland legnagyobb természetes ároktavát.ű
60 kilométerrel arrébb, a Haukadalur-völgy egyetlen aszfaltozott útján hasítva már távolról láttuk következő úticélunkat: nehéz is lenne nem észrevenni a harminc méteres magasságba kilövellő vízoszlopot. A 6-10 percenként felszökő tűzforró látványosság forrása Strokkur névre hallgat, és szomszédságában található minden melegvizű szökőforrás ősanyja és névadója: a nagybetűs Geysir. A kettőt gyakran összetévesztik a turisták, a kistestvéréhez képest békésen fortyogó, néhány évente egy világraszólót robbanó Geysir körül nem is tolongott senki, ellenben a Strokkur minden egyes buggyanását száz szempár bámulta izgatottan. A Haukadalur több kisebb gejzírnek is helyet ad, ám méretük ne tévesszen meg senkit: ugyanolyan erős kénszagot árasztanak, mint terjedelmesebb társaik.
Utunk következő állomása a közeli Gullfoss volt: a magyarul Arany vízesés nevet viselő természeti tünemény messze nem az ország legnagyobb vízesése, de hogy a leghangosabb, arra mérget mernék venni. Lélegzetelállító látvány, ahogy a hatalmas Hvíta folyó széles víztömege két lépcsőben, véget nem érő robajjal összesen 32 métert zuhan, hogy aztán egy méltatlanul szűk kanyonban folytassa 140 kilométeres útját, melynek végén az Atlanti-óceán várja tárt karokkal.
Gullfoss után egy viszonylag hosszú, kies útszakasz következett, amelyen az egyetlen látványosságot az útmenti kerítés vonalában csoportosuló, simogatás- és szelfiedzett izlandi pónik jelentették. A kistermetű, tömzsi lovaknak valószínűleg az izlandi turizmus nagyobb hasznát veszi ma már, mint a mezőgazdaság: náluk csak a lundák és talán Björk büszkélkedhetnek népesebb rajongótáborral a szigeten.
Végre megérkeztünk a nap utolsó megállójához, a Kerid-kráterhez. A fotók által ígért, képeslapra kívánkozó tengerkék krátertó helyett csak egy vastag hóréteggel borított, kör alakú jégmezőt találtunk. Ez az ára, ha a főszezonon kívül látogatunk Izlandra, gondoltuk kicsit csalódottan. A látvány, ami a kráter tetején fogadott, némiképp kárpótolt minket: nem kisebb csoda tárult elénk, mint egy erdő! Már hallom is magamban az olvasót: “Azta, egy erdő. Mesélj inkább a vulkánokról, gleccserekről, húszméteres hullámokról, olyan dolgokról, amik Magyarországon nincsenek”. Hadd adjak egy kis kontextust, miért is lepődtünk meg annyira az erdőség láttán.
Van egy régi izlandi vicc, ami valahogy a következőképp szól: mi tévő llégy, ha eltévedsz az erdőben? Állj fel. Tudniillik, az első telepesek érkezését követő három évszázadon belül az izlandiaknak sikerült a sziget valamennyi erdejét kipusztítani: a kivágott fákat eltüzelték, házakat és hajókat építettek belőle. Köszönhetően a huszadik század első éveiben gyökeret vert erdősítési programnak, ma már több helyen is találunk fejmagasság fölé érő, sűrű rengeteget az országban (ilyen a Kerid-kráter tövébe telepített fás csoportosulás), de a Grimm testvérek vadregényes erdejei még váratnak magukra.
A víz napja
Második este Hellában szálltunk meg, egy folyóparti kemping ötfős faviskójában. A harmadik nap gyönyörű szép, harmatos reggelre ébredtünk, az ablakunk alatt tíz méterre hömpölygő folyam dallamára pedig még a magunkkal hozott instant kávé is jobban csúszott. Úti célunk Izland legdélebbi települése, a csupán kétórányi autóútra lévő Vík.
Folytatva az előző nap megkezdett jó szokásunkat, első utunk a 2010-ben szó szerint világhírnévre tört Eyjafjallajökull (magyarul Sziget-hegy-gleccser) nyugati lábánál a mélybe zubogó Seljalandsfoss-vízeséshez vezet. A fizetős parkolóból egyenes út visz a 66 méter magas zuhatag körbesétálható vízfüggönye mögé, ám a sziklákról visszaverődő (napsütésben gyönyörű szivárványokat produkáló) vízpermet miatt nem árt, ha már jóval előtte magunkra húzzuk esőkabátunkat.
A Seljalandsfosstól tízperces sétára, egy keskeny hasadék belsejében találjuk a Gljúfrabúi nevű vízesést. A barlangban uralkodó fényviszonyok a tündérmesék világát idézték fel bennem: a 40 méter magasból alázúduló Gljúfrabúi, a cirka 150 millió kilométerről érkező meleg napsugarak, és a zöld mohával benőtt fekete falak elegye nem mindennapi hangulatot kölcsönöz a helynek.
Soron következő állomásunk a híres Seljavallalaug-medence volt. Az országot körbefutó 1-es főútról lekanyarodtunk a 242-es murvás mellékútra, leparkoltunk az új uszoda melletti parkolóban, megsimogattuk az egyik parkolóhelyet teljes széltében elfoglaló, zoocsemege-szagot árasztó öreg keverék kutyát, majd megindultunk célunk felé az Eyjafjallajökull egyik szűk völgyében. Tőlünk jobbra egy sekély patak csordogált, baloldalt pedig a zöld, sárga, szürke, fekete, és fehér színekben játszó sziklafalak adnak keretet félórás vándorlásunknak, melynek végén már ott várt ránk az ország első 25 méteres betonmedencéje, a semmi közepén 1923-ban felhúzott Seljavallalaug.
Hogy spóroljanak a költségekkel, a medencét olyan közel építették a hegyoldalhoz, hogy azt csak három oldalról kelljen kibetonozni – így a medence negyedik falát maga a szikla adja. A szállingózó hó és a fagypont körüli hőmérséklet ellenére úgy döntöttünk, hogy megmártózunk a kb. 22 fokos vízben – mégiscsak a világ legeldugottabb fürdőhelyén vagyunk! A turisták által otthagyott piszkos, nedves, és áporodott szagú ruhadarabokkal kidekorált öltöző komfortszintje ugyan fényévekre van a felújított Palatinus kabinjaitól, de a célnak megfelel. Fél órát pancsoltunk, közben mindannyiunknak sikerült felsértenie a bőrt valamely végtagján, aztán rohantunk vissza a dohos félhomályba, villámgyorsan megtörölköztünk, magunkra kaptuk a ruháinkat, és visszaballagtunk a parkolóhoz, hogy folytassuk utunkat túránk utolsó, és egyben Izland egyik legnagyobb vízesése, a Skógafoss felé.
A 15 méter széles és 60 méter magas Skógafoss mindent tud, amit egy magafajta izlandi vízesésnek tudnia kell: napsütéses időben kettős szivárvánnyal ejti ámulatba a járókelőket, vízfüggönye mögött egy viking kincsesláda rejtőzik, és ha ez nem lenne elég, Justin Bieber I’ll Show You címet viselő videoklip-klasszikusában is helyet kapott. Szivárványt nem láttunk, a kincsesládát nem találtuk meg, és Bieber sem futkosott a környéken, viszont Izland egykori, az idők során kilométerekkel visszább húzódott partvonalának tetejére vezető lépcsők végére érve így is elégedetten fújtuk ki magunkat.
A következő háromnegyed órás autókázásunk során részesültünk ködben, esőben, orkán erejű szélben és hóviharban, de mire Víkbe értünk, már csak a szürke felhők maradtak. A szállás elfoglalása előtt még egy dolog hátravolt: belemélyíteni bakancsunkat a Black Sand Beach fekete kavicsos homokjába. A látványos bazaltorgonák, az óceán által vadul verdesett, magányosan álló komor sziklák, és a dagály miatt egyre tovább benyúló hullámok elől menedéket nyújtó barlangok megunhatatlanul izgalmas hellyé teszik ezt a fürdésre egyébként teljességgel alkalmatlan partszakaszt.
Sötétedés előtt nem sokkal sikerült elfoglalnunk nyolcágyas szobánkat a The Barn névre keresztelt dizájner hostelban: vacsora után a sötét, viharos óceán romantikus képe által vezérelve úgy döntöttünk, visszamegyünk a Black Sand Beachre, hátha megpillantjuk az északi fényt, esetleg a hold csillogásában észrevesszük egy bálna uszonyát. A teljesen kihalt partszakasz félelmetes és egyben varázslatos hangulatot árasztott. A bazaltorgonák, melyeken nappal egymást váltották a fotózkodó turisták, most csak ránk vártak. A sziklafal és a hullámok között jó húszméteres szélességben száraz volt a homok, ki van zárva, hogy bajunk essen – gondoltuk naivan.
Az óceánról és a csillagos, ám északifény-mentes égboltról hamar az önfeledt beszélgetésre terelődött minden figyelmünk, ezzel pedig hatalmas hibát vétettünk: egyik pillanatban még a másnapi terveinket beszéljük át, a másikban pedig azt érzem, hogy derékig önt el az Atlanti-óceán jéghideg nyúlványa, majd pedig hatalmasat csattan a háttámlámként szolgáló bazaltfalról. Azonnal leugrottunk az addig biztonságosnak vélt sziklapadról, és egy következő, még nagyobb, erősebb hullámtól tartva csuromvizesen rohantunk vissza autónkhoz. A kezdeti ijedtséget hamar felváltotta a szerencsénk okán előtörő kijózanító jókedv: ha egy kicsivel közelebb ülünk a vízhez, vagy egy kicsivel erősebb hullám, lehet, hogy úgy végezzük, mint az a nő, akit 2016-ban sodort magával a víz, és akinek a fotója ma elrettentő példaként áll a Black Sand Beach egyik hirdetőtábláján. Visszaszáguldottunk a hostelhez, becuppogtunk a szobánkba, telepakoltuk a radiátorokat a ruháinkkal, mindenki vett egy életmentő zuhanyt, és boldog kimerültséggel hajtottuk álomra a fejünket.
Folytatása következik…
Vizy Márton