Tavaly Váltóáram című novelláskötetével megnyerte a legjobb első prózakötetnek járó Margó-díjat, az idei irodalmi fesztiválon pedig első regényét, a Simon Pétert mutatja be Szöllősi Mátyás. A Simon Péter főszereplője egy krisztusi korú diakónus, aki életének egy olyan szakaszához érkezik, amikor több kérdéssel találja szembe magát, mint válasszal.
A regény olyan témákkal foglalkozik – kezdve a hittől a 2015-ben a Keleti aluljárót ellepő embertömegig –, melyek nemcsak Simon Péterben, de az olvasókban is kérdéseket vethetnek fel, és amikre nem könnyű válaszolni.
A két éve megjelent novellásköteted, a Váltóáram egyik novellája, a Lefekvés előtt, ébredés után főszereplője szintén egy diakónus, aki hasonló helyzetben találja magát, mint a regénybéli Simon Péter. Már akkor tudtad, hogy ebből a novellából regény lesz?
Nem. Eredetileg egészen máshonnan indult volna a könyv, fél évig teljesen mást is írtam, más volt az alapötletem. Aztán, ahogy alakultak, és egyre jobban körvonalazódtak bennem az új szálak, valahogy összeért, összecsúszott a két történet.
Mi volt a Simon Péter eredeti alapötlete?
Annyiban volt más, hogy más helyszínen játszódtak volna bizonyos részek. Sok minden nincs benne a könyvben abból, amit az elmúlt időszakban írtam. És persze az, amiről a szöveg utolsó része szól, a megítélés, megítéltetés, egyfajta evangéliumparafrázis. A történetet körüllengi az a politikailag és vallásilag is feszült, forrongó helyzet, ami a kétezer évvel ezelőtti Júdeában (is) jelen volt.
Hogyan fogalmaznád meg a regény mondanivalóját?
A Simon Péter egy belső utazásról, a hitről és a toleranciáról szól. Olyan alapvető kérdések merülnek föl benne, melyek a mai embert szintúgy foglalkoztatják. Hogyan viszonyuljunk másokhoz? Mennyire van jogunk beavatkozni mások életébe? Lehet-e úgy segíteni valakin, ha nem kéri? Mennyire hat mindez vissza ránk? Hogyan viszonyulunk a szeretethez, a szenvedéshez?
Hogyan válaszoltad meg a kérdéseket? Mennyire tudunk másokon segíteni, akkor, ha nem akarják?
A könyvben található egy rész, amikor Simon az aluljáróban arra lesz figyelmes, hogy a sokaság között van egy beteg lány, aki segítségre szorul, ő pedig jó szándékkal közelít felé, de felemás szituáció alakul ki. Nem tud segíteni, mert nem érti meg a problémát, nem lát az ott lévők közti viszonyok mélyére. A jó szándék sokszor sajnos nem elég, vissza is üthet, ezt az utcán zajló beszélgetéseim, amikor például nehéz élethelyzetben lévő emberekkel váltottam szót, visszaigazolták. A legtöbb szituáció esetében nem lehet egyértelműen megjósolni, hogy ez vagy az fog történni, és az ilyen helyzetekre épül, ezeken alapszik tulajdonképpen a könyv.
A könyvben végig nagyon objektívan ábrázolod az eseményeket. A 2015-ös állapotokról is írsz, amikor menekültekkel volt tele a Keleti pályaudvar aluljáróra. Tudatosan írtál minderről ennyire tárgyilagosan?
Próbáltam elkerülni azokat a szavakat, kifejezéseket, melyek olyan jelentéseket hívhatnak elő, melyek félreérthetők, félreértelmezhetők. Szándékosan nem szerepel a migráns és a menekült szó a regényben, ahogy az Isten sem, pedig egy fensőbb erővel való kapcsolatról, a kapcsolatkeresésről is szól a kötet.
Szerinted az olvasók is ilyen objektíven tudják befogadni a szöveget?
Ez már rajtuk áll. Nem akartam olyan könyvet írni, ami mindenkinek tetszik. Az a cél, hogy olyan kérdéseket feszegessek, melyekre nem lehet egyértelmű válaszokat adni. Bárkivel szívesen leülök és beszélgetek, ha kell, nagyon sokakkal meg is teszem, vitatkozom, adott esetben a szövegről. Szerintem a vita alapvetően jó, csak kulturáltan érdemes csinálni.
Az, hogy objektív nézőpontból írtál, egyúttal azt is jelenti, hogy a saját élményeid, érzéseid nem olvashatók ki a történetből?
Valamilyen formában biztosan benne vannak, hiszen én írtam a könyvet. 2015-ben én is jártam a Keletinél, láttam, mi történik, de hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy írhassak erről. A képzelőerőmet is használnom kellett, elég erősen. Meg kellett ragadnom valamit, ami nem én vagyok, olyan nézőpontot kellett láttatnom, ami nem a sajátom. Ugyanakkor persze volt egy erős tapasztalás, volt egy-két este, hogy leültem egy-egy családhoz, és beszélgettem velük, játszottam a gyerekükkel, interjúztam azokkal, akik csomagokat osztogattak, láttam, mikor az emberek szinte megrohamozták a vonatokat, szóval, egy összetett kép alakult ki bennem.
Mit gondolsz, ki fogja levenni a könyvet a boltok polcairól?
Egyrészt megfoghatja az olvasókat a borító, amely egy Műcsarnokban rendezett kiállítás, Jozef Suchoža: Határvidék című tárlatának egy általam fotózott részlete. Mikor besétáltam és megláttam azt az installációt, lenyűgözött, és annyira harmonizált azzal, amit akkor írtam, a könyv utolsó részével, hogy nem lehetett más, ami a könyvre kerül. Nyilván ott van a kiadó is. Az Európa, úgy gondolom, minőséget jelent a világirodalom, de a magyar irodalom terén is. Érdekelheti azokat, akik útkeresők, akiket például a hitbéli, vallási kérdések foglalkoztatják. Kezébe vehetik azok is ezt a könyvet, akik a korábbi könyvemet, a Váltóáramot olvasták, és tetszett nekik.
A tavalyi Margó Fesztiválon megnyerted a Margó-díjat, az idein bemutatod az új könyved. A jövő évi Margóra is tartogatsz valamit?
A Váltóáram megjelenése után sokan megkérdezték, miért nincsen női elbeszélő a novelláskötetemben. Most egy olyan kisregényt írok, amelynek női elbeszélője van. Ez férfiként nyilván nagyon nehéz, de régóta foglalkoztat mindez, már csak azért is, mert vannak érdekes kísérletek a magyar irodalomban, melyekkel kapcsolatban van némi hiányérzetem, és például a beszélgetések, a saját életem, a Budapest Katalógus által tapasztaltak sok mindent megmutattak, melyek segítségemre vannak egy igazán összetett személyiség megalkotásában. Egy huszonéves nőről szól a történet, aki még egyetemista, de már dolgozik, sok szempontból átmeneti időszakban van. Ezen, és egy másik kisregényen is dolgozom, amiről nem szeretnék beszélni, mert még bennem is csak épphogy bontakozik. Ha minden jól megy, jövő őszre akár elkészülhet ez a kettős történet.