A Dunában való fürdőzés Budapesten elsőre paradox jelenségnek hangozhat a fiatalabb generációk számára, pedig egykor nemcsak, hogy legálisnak számított megmártózni a folyóban, de egyenesen ez volt a fővárosi nyarak egyik legnépszerűbb programlehetősége.
Az első kiépített, Duna-menti fürdőhelyek már a XIX. század elején megjelentek, elsőként egy katonai Duna-uszoda nyitott meg 1817-ben a budai oldalon, ahol 1830-tól a tehetős polgárok is vehettek úszásórákat. 1829-től látogathatóvá vált az első dunai strandfürdő, amelyet Mayer György hajósmester működtetett: nyolc krajcárért lehetett úszni és fürdőzni az úszómesterek által felügyelt területen. Nem sokkal később, 1840-ben még három uszoda nyitott a Dunán, azonban ezek látogatása elsősorban még mindig a gazdag nagypolgárság férfi tagjainak kiváltsága volt.
A gerendákból ácsolt, téglalapalakú, vízen úszó faszerkezet egy, a folyóba engedett hálóval szolgálta a fürdőzők biztonságát, amelyet később, Clark Ádám kezdeményezésére biztonságosabb alternatívára cseréltek. A vízparthoz rögzített fakerethez bécsi mintára egy kosárszerű acélszerkezetet csatoltak, amelyet mindössze néhány perc leforgása alatt ki tudtak emelni a folyóból. A fémszerkezet utóbbi tulajdonsága azért is kapóra jött, mert az úszóstrandok természetesen szezonális jelleggel tartottak nyitva, késő tavasztól kora őszig.
Az uszálystrandoknak is nevezett vízi létesítmények a világháborúk előtti időszakban élték virágkorukat, amikor egyszerre akár 8-9 is működött a fővárosban, de még az 1923-ban újranyitott Palatinus Strandfürdő is rendelkezett folyóra rögzített úszóstranddal, sőt, a Parlament előtti Duna-uszoda egészen a II. világháborúig látogatható volt.
Azok a családok, amelyek nem engedhették meg maguknak, hogy ellátogassanak a legtöbb esetben magántulajdonban lévő fürdők vagy uszodák egyikébe, hétvégenként elhagyatott partszakaszokon mártóztak meg a Dunában, majd miután a városvezetés felismerte a lakosság fürdőzésre való igényét, több szabadstrandot is kijelöltek Budapesten. Közülük a legnépszerűbb nyári úti cél vitathatatlanul a Római-part volt, ahol három szabadstrand is működött; itt tartották az ország első evezőversenyét, és az 1900-as évek elején a vendéglátószektor is fejlődésnek indult a 10 kilométeres partszakaszon.
A két világháború között ingyenes Duna-strandfürdők várták a fővárosi kánikulában megfáradt embereket, akik 1936-ban például a Szent Gellért rakparton, Óbudán a Nagyszombat utcánál, a pesti Dráva utcánál és a Kopaszi-gátnál is lehűthették magukat a folyóban.
Hiába látogatta több mint százezer budapesti lakos a Duna-fürdőket, a világháborúk miatti nagyfokú iparosodás és az annak következtében kialakult fahiány, valamint vészes ütemben súlyosbodó vízszennyezettség végül megálljt parancsolt az uszálystrandok terjedésének. Egy darabig még meg lehetett ugyan mártózni a folyóban a kijelölt területeken, a városfejlődésre és a környezetszennyezésre hivatkozva a Duna fővárosi szakaszát hamarosan fürdésre alkalmatlannak ítélték, így 1973 óta illegális Budapesten a Dunában való fürdés.
Ma már ugyan a folyótisztító programoknak hála tisztább a Duna vize, mint a hetvenes években volt, mégsem lehet a folyóban lubickolni. Tavaly sikerült kiharcolnia a Valyo, város és a folyó Egyesületnek – amelynek nevéhez többek között a Szabihíd projekt és a rakpart pihenőparttá alakítása is kötődik –, hogy egy napra, kísérleti jelleggel megnyithassák a Római szabadstrandot, idén a járványügyi helyzetre való tekintettel mégsem valósulhatott meg nagyban az elképzelés. A fővárosi vezetés márpedig nyitott a dunai strandolásra, így reméljük, hamarosan újra fejest ugorhatunk a nyárba, Budapesten is.